Bányai Kornélköltő |
Ösvények őrzik talpamat,
ballagok utak porában.
Ösmernek jól a lágy füvek,
erdők híves hajlékaim.
Hegyes hazámban ballagtam egyedül
hamvas köveken, csikorgó vízmosásban.
Kétoldalt fenyvek pendültek s kísértek
sosem szűnő lobogással.
Magányos szőllőhajlok
Alföld ízzó szivében,
rejti magányos sorsom,
önnön száműzetésem,
hol életem fogyasztom
vidáman s egyszerűbben
mint a szegény parasztok.
Szép szigetünk: Alföld,
lobbant népek álmát
eges tereid nyugalmát
ezt a minden mindegy eleven
vallását a földnek Ázsiából
hoztam magammal, ahol évekig
ültem a porban, nyugalmas isten
csöndjével szivemben, végtelen...
Így múlnak napjaink: mindig közelebb és súlyosabban
hajlunk a földhöz, utolsó biztos ágyunkat keresve.
Bimbósan hervad életünk s tünődve hallgatódzunk
sülyedt idők porából csendülő hívó jelekre...
Szűz föld, ifjú álmaim s apáim földje,
jó lenne megpihenni itt
s kedvemre bolyongva csókkal
illetni zöld zsombékjaid -
Ének a mélyben munkáló erőkről
Ó nagyszerű, örök időktől buzgó, ős erők, csodálatos
halk rúgók, régi tervek föld színén, mennyekben és a föld alatt!
Minden mulandó, csak ti vagytok épp s belőletek bont ősi láz
élőket, holtakat!
Érccel mart mezőkön élek, mozdulatlan
hantok hullámain, tanyák és csenevész
akácok között s szinte magam is
halott földdé omlok a magos Napban.
Valami történt itt köröttünk, különös
viszhangok döngetik ember mélységeit.
Már nesztelen vonult a földön valami,
minthogyha óriás virágként mágneses
terek, naprendszerek nyitódtak szerteszét.