Bányai Kornélköltő |
Fehér falvak alusznak mélyen, sűrű fekete éjben,
csontszerűen és mozdulatlanul a kopár hold s a csillagok
morzsolt fényével mosolyogva mint megbékült halottak
s némábban talán mint körül a házakat ölelő temetők.
Csöndes csatatér a föld, sugarakat bénító halál
vigyáz vén csőszként hajlokok homályos ablakából.
Fák csontjain öreg levél zörög s roppant győzelmi zászló
hegyormok ezüst lobogása távol.
Vadgalambként búg szépséges városom dombok tövében,
kertek ölelnek, rég zuhant nyarak álmát lehelve.
Emlékek zsongnak, gyermekéveim őriző föld porában
úgy nézek önmagamra mint viruló temetőbe hulló
elfáradt sírkeresztre.
Érccel mart mezőkön élek, mozdulatlan
hantok hullámain, tanyák és csenevész
akácok között s szinte magam is
halott földdé omlok a magos Napban.
Valami történt itt köröttünk, különös
viszhangok döngetik ember mélységeit.
Már nesztelen vonult a földön valami,
minthogyha óriás virágként mágneses
terek, naprendszerek nyitódtak szerteszét.
Orosz mezők bocsátják titkukat és ösmerős
súgással küldi csillagos vizét a Káma.
Lábaim nyomát keresem a fűben arcomat a vizben
s felharsan messziről s belőlem párákba tűnt
múlt életem világa.
Magányos szőllőhajlok
Alföld ízzó szivében,
rejti magányos sorsom,
önnön száműzetésem,
hol életem fogyasztom
vidáman s egyszerűbben
mint a szegény parasztok.
Hervadt köveid hallgatom Visegrád, gyöngülő erősség,
lőréseidben fekete éjszaka vigyáz, keserű gaz virul.
Csatás idők emléke leng körül, régen holt ember arcát
idézik téglákkal pirosló falaid, csipkésen rohanva
sóhajos égbe.
Házak hevernek körül a nesztelen
forgó sikon: Alföld tanyái,
pirosan tükrözik a zuhanó Napot, messze
gőzéből bukkanva mint tengeren halászó
hajók vitorlái.
Arcom körül hordozom a tájon, mélyen élő, ismerős
mezőkön, tejszagú rögön, gyökerek átható illatában
s kit új egek alá vetett az embert arató sors -
fákban, kőben, változatlan arcokban s a szőlős dombok
szelíd hajlásában önmagam most újra megtaláltam.
Kőteknőjéban fütyülve gyúr a sors, rendjén elvégzi dolgát,
kemény tenyerén sikoltozunk, egymásba omlunk, tapadunk
s nem tudjuk honnét jöttünk, milyen tájak ringattak, hegyek
lankái vagy üres mezők s milyen volt arcunk régen:
pufók, aszott, piros vagy halovány?