Bányai Kornélköltő |
Ösvények őrzik talpamat,
ballagok utak porában.
Ösmernek jól a lágy füvek,
erdők híves hajlékaim.
Árnyékomat a Nap hosszúra nyújtja,
Egészen megvörösödik bele...
Bent az erdőben harkály szól kopogva
S a siető forrás vize zúgva
Hull a homályos, sziklás völgybe le.
Fatáborok mozdulnak álmaimban,
zegzugos világom
zúgását hallom itt az Alföldön is egyre,
ezen az óriás tisztáson.
Fejemben nap virul,
háborgó tűzzel talpig éjbe járok.
Ujjaimon sorsok ragyognak: gyürükbe verődött
népek és világok.
Gyönyörű születés számomra a szépség, öleljetek
napillatos habok távol hullámai, lihegő víz,
hatalmas ritmus, mindent ringató - temess el!
nappal és éjjel, csók és sírhalom, mind megannyi hullám,
így ringatott idáig és meztelen a porban így vagyok:
időtlen kép a fákkal, mozgó vizekkel és az éggel!
Magam siratni könnyem elfogyott:
sorsom verését sóhaj nélkül állom.
Szavakra lelni, sírni másokért:
ez életem s halálom.
Tüzes borainknál kedvesebb vizünk: Balaton,
ámulva köszöntöm első csillanásaid.
Sötét földek kövek kelyhében csodaként
lobban zöld szined
mint fiatal tengeri levél.
Csodára szomjasan ragyog a szemem
lombok zöld fényében s túl fákon ormokon
túlvilági fényességgel tünedeznek
mosolyognak rám a felhők.
Járok elsüllyedt tájakon, a porban,
erdők alá futó, mély utakon.
Síró hangokkal, fanyar illatokkal
utamba áll a szürkülő vadon.
Midőn szép csillagunk lehullt,
s ragyogni kezd az álom,
megnyitja ajkait az estike,
kedves parasztvirágom.