Bányai Kornélköltő |
Zengő sinek ívelnek homlokunkba
és új váltók gurítnak új utat.
Világok szörnyű titkán győz a munka,
az agyvelő mélységekben kutat.
Meglestem mind a fákat:
elátkozott emberek ők!
Egyhelyben, sorsuk bánva
állnak s izgatott remegő
levelekkel üzennek,
susognak, nyögnek valami
mély titkot, amit csak ők
tudnak s nehéz kimondani.
Házak hevernek körül a nesztelen
forgó sikon: Alföld tanyái,
pirosan tükrözik a zuhanó Napot, messze
gőzéből bukkanva mint tengeren halászó
hajók vitorlái.
Vadgalambként búg szépséges városom dombok tövében,
kertek ölelnek, rég zuhant nyarak álmát lehelve.
Emlékek zsongnak, gyermekéveim őriző föld porában
úgy nézek önmagamra mint viruló temetőbe hulló
elfáradt sírkeresztre.
Orosz mezők bocsátják titkukat és ösmerős
súgással küldi csillagos vizét a Káma.
Lábaim nyomát keresem a fűben arcomat a vizben
s felharsan messziről s belőlem párákba tűnt
múlt életem világa.
Magányos szőllőhajlok
Alföld ízzó szivében,
rejti magányos sorsom,
önnön száműzetésem,
hol életem fogyasztom
vidáman s egyszerűbben
mint a szegény parasztok.
Valami történt itt köröttünk, különös
viszhangok döngetik ember mélységeit.
Már nesztelen vonult a földön valami,
minthogyha óriás virágként mágneses
terek, naprendszerek nyitódtak szerteszét.
Érccel mart mezőkön élek, mozdulatlan
hantok hullámain, tanyák és csenevész
akácok között s szinte magam is
halott földdé omlok a magos Napban.
Ének a mélyben munkáló erőkről
Ó nagyszerű, örök időktől buzgó, ős erők, csodálatos
halk rúgók, régi tervek föld színén, mennyekben és a föld alatt!
Minden mulandó, csak ti vagytok épp s belőletek bont ősi láz
élőket, holtakat!
Szűz föld, ifjú álmaim s apáim földje,
jó lenne megpihenni itt
s kedvemre bolyongva csókkal
illetni zöld zsombékjaid -
Így múlnak napjaink: mindig közelebb és súlyosabban
hajlunk a földhöz, utolsó biztos ágyunkat keresve.
Bimbósan hervad életünk s tünődve hallgatódzunk
sülyedt idők porából csendülő hívó jelekre...
Szép szigetünk: Alföld,
lobbant népek álmát
eges tereid nyugalmát
ezt a minden mindegy eleven
vallását a földnek Ázsiából
hoztam magammal, ahol évekig
ültem a porban, nyugalmas isten
csöndjével szivemben, végtelen...
Tűzbenálló partjaid között
búsan heversz vén csavargó Tiszánk,
melleden a Nap s Hold ódon érmeit
hordozva, mint egy rokkant katona.
Hegyes hazámban ballagtam egyedül
hamvas köveken, csikorgó vízmosásban.
Kétoldalt fenyvek pendültek s kísértek
sosem szűnő lobogással.