Ady Endre öregedésről szóló verseiteljes nevén Ady András Endre, költő és újságíró |
Öregszünk, öregszünk, öregszünk
Most tán állnánk meg,
Nem cél, nem pálya:
Ez a világ leghülyébb
Komédiája,
Jaj; öregszünk, öregszünk, öregszünk.
Nincsen visszafordulás,
Mert vénül ám az ember, vénül
S rettenetes kihullni
Rómából és Velencébül
S rettenetes, hogy kevesen vagyunk.
Az a kisfiú jár el hozzám
Mostanában, nevetve, holtan,
Aki voltam.
Be szép a város s kínálkozók,
Kiket már nem kivánok:
Legendás Mult, Jelen és Jövő
S a lyányok.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Minden úgy igaz, ahogy régen:
Vannak visszajáró Májusok
A Sohsem-Nyugvás szent nevében.
Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Állt a parton ezer asszony
Keszkenővel és virággal,
Kik zokogtak, integettek
S én ujjongtam a hajón.
Testem: vitéz, kemény pajtásom,
Híven ugrott értem tűzbe, vérbe,
De most már nagyon kopott
Hajdantan büszke vértje.
Egy ablaka lesz a szobámnak
És arcomon ezer redő
S száz lépésre a temető.
Szerelem, óh, uzsorás kölcsön,
Föl-fölesdeklő napjaimnak
Rosszkor érkezett drága rossza,
Mégis - mégiscsak visszahozza
Nagy fizetségeit a kínnak
Egy-egy boldog, hitető napod.
Megnézem magamat:
Megint sokan néznek:
Vagyok érdemeltje,
Vagyok-e valakije
E sokan-nézésnek?
Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.
Csépel az idő, hatalmasan csépel
S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
Kezdek megtelni balga bölcsességgel.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.