Ady Endreteljes nevén Ady András Endre, költő és újságíró |
Víg úrfiak borából,
Bevallom, ittam én is.
Torkom azért reszelős,
Szivem azért fekete.
Éjfél körül a hotelemben
Dalok riadnak, lángok gyúlnak:
X. kisasszonynak és N. úrnak
A csókjai.
Szánatni így-úgy nem hagyom magam.
Élnem kellett: nos, én nagyon éltem
Az Isten és Ördög szent nevében,
De arcom mégsem piríthatta el
Bűnös és nagy kisemberi szégyen,
Mert az életem nem volt, mi halaszt.
Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
Egyazon fajtánk, ősi viharok
Harca és ölelése
Váratta rám két, fiatal karod.
Árkokban s délben kuruttyol a béka
S csüggedt arató,
Prometheusznak paraszt ivadéka,
Meg-meglopja rohanva a Napot.
Anyám, az arcod úgy tüzel most
S könnyeidet rejtegeted:
Vajjon mi van édes apámmal?
Megint beteg?
Csépel az idő, hatalmasan csépel
S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
Kezdek megtelni balga bölcsességgel.
Az Ősz piros virágait
Ismeritek, kis lyányok, akik jöttök
S félős, nevető vágyakkal köszöntök.
Partom, karom magas, egyenes,
Ölem már mély, csöndes és tiszta.
Gyermekeim, fussatok vissza
Karom közé.
Halj meg már bennem, te civódó magyar,
Békétlen Koppány, hunn ördögök fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is.
Forró virág-halmon,
Déli Nap-özönben
Hallgatom, hallgatom
A virág-tereferét.
Árpáddal jött, magyarul élt,
Anjouknál kopját nem törött,
Tán török előtt megfutott
S hamar koldusra vetközött.
Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.