 | Ady Endreteljes nevén Ady András Endre, költő és újságíró |
Kóbor gyermekem hazajött:
Kicsi Békességem
S a fák és a záporos vihar
Nagy egyességét nézem,
Csókos csatáját bámulom.
Savanyun, csonkán, nagy mezők fölött,
Talán tizedszer ílyképp, megrabolt,
Balog utasként ballag át a Hold.
Futó sorból rontva kidőlten,
Nem is vagyok talán már,
Nem is lehetek az Időben.
A Hajnal, aki szeretőm volt
S egyetlen, akit el nem én hagytam,
Tegnap megállott cicomáson
Én miattam.
Bóbiskolván lehajtott kardomon
Mint a piros vér a fehér havon,
Visszáját úgy virítná szerte
Énem, e legnagyobb nagy-hatalom.
Hogy tévedtem utat-vesztve,
Mégse bánom:
Hátha jövök nagyon gyorsan
S Te még nem vagy, nem talállak?
Nagy Hídnak szép, támos hajói,
Ti, Életen ringva átvivők,
Ma nektek fogok gyónva gyónni,
Tegnapi és mai nők
És talán holnapiak.
Fussatok el, eskük és imák,
Ugyis elmulik már a világ,
Kopott kocsin siet el velem
Az eldobott, szegény Szerelem.
(Mit adhatnék?) Porlandó szégyen
Vagyok már csak, ki idejében
Érzi szégyenes voltát.
Kivert bikának sorsa biz ez,
Ki elveszti a csordát.
A tenger, ez a sápadt részeg,
Ezüstlávát ivott.
Reszket a Föld. Bús ragyogásban
Várunk valamit s szörnyű lázban.
A pálmás part inog,
Vadkaktuszok összehajolnak,
Sírnak a jázminok.
Megfogyott az Ég esője,
Mint a régi magyar virtus
S olyan száraz a világ,
Hogy nem olthat már ezen
Még ezer akónyi bús vér.
Akkor én majd nem erre járok,
Nem Napfény-országban rogyok össze,
Magyar árok lesz az az árok.
Jók ezek a véres zavarok,
Szépek és megbolonditók:
Ha akarom, élek
S ha akarom: meghalok,
Jók ezek a véres zavarok.
Itt vetkezik, itt dobja le mezét
S már nem is kell tán.
Bemegyek és megfogom a kezét,
Ablakhoz viszem s megmutatom:
Idevilágol a túlsó part.
Rend, félelem, szanatórium,
Elmaradt csókok s duplával ígértek:
Értek-e valamit s mennyit értek?