Versek a zenéről
Remegve zeng, remegve száll az ének,
Uj ég alatt, ó Ronyva, partodon...
...Mintha szívem aranyfolyókon úszna,
Miknek partján, mínt füzek, leborulva
Csügg ködtörzsű vágy, álomszövevény.
- Czini, czini, kis kutyuskám,
néked muzsikálok:
Mondd meg hamar a nótádat,
melyiket kivánod?...
Sírjon, ríjjon a hegedü,
Bánatomat sírja,
Míg a hajnal az ablakot
Be nem pirositja.
Megrendíthetlen nyugodalmad, o lant fia! Ember
S emberevő állat fut, ha te dalra fakadsz.
Ha hallom a pásztordudát,
Midőn reggel felébredek,
Lelkem egy érzés hatja át,
S én új életre serkenek.
Tili-tuli megfújom
kicsiny furulyám:
Urak, hölgyek, befelé -
tessék, szaporán!
Többen hallánk együtt zenét,
Lelkünk andalgásba merült;
Szívünk pedig külön nemű
Érzetre mellünkben hevült.
Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak,
Nem, ha neki bugyogót s félnadrágot varrnak,
De pengős sarkantyúnak, kócsagtollas főnek,
Illik gyöngyös pártának, magyar főkötőnek.
Mindig hangfogóval, lassan muzsikáltam.
Kevély kurjantással
Jobban győzték kicsinyebbek nálam.