Versek a viszonzatlan szerelemről
Fütyül a szél, az idő már őszre jár,
Szebb hazába megy vígadni a madár...
Én is mennék, de mi haszna, ha velem
Akárhová eljön a bú s szerelem.
Tavaszi délután jókedvű társaság
ibolyát szed lenn a Szépasszony-völgyében.
Juliska nem talál: Kevés még a virág.
- Aki engem szeret, ibolyát ad nékem.
Szerencsés Fájdalom! ki addig gyötrettél,
Míg ezen gyönyörű ligetbe vezettél.
Méltóságos, mint végső szavad volt,
a bánatom ünnepi ruhája.
A kétnapos őszi eső veri most
s rá bús szürke szineit szitálja.
Hervadj, hervadj száradon,
Mit nevetsz reám?
Nincs kinek letörjelek,
Hervadj, violám!
Azt mondtam: "Hogy van, merre jár?"
És ezt gondoltam: "Ó, nagyon szeretlek."
Ő így szólt: "Hát csak lassan megvagyok."
S gondolta: "Hja, engem sokan szeretnek."...
Oda van már, minden oda!
A koszorú fejeden;
Czél nélküli tengődés lesz,
A mely nem visz soha révhez,
Az én egész életem.
Arany hajad, mint a nap sugára
Vet fénykévét ruhácskád fodrára.
Reng ruhádban a karcsú termeted:
Rózsaszálon a gyémánt permeteg.
Ha sejtenéd, hogy mennyi rosszat
Hallok felőled mindenütt!
Akár egy templomot kifosztnak
S ökölcsapásuk sziven üt.
Reng a szivem: asszony-csapatok
Csatáznak dúlva benne.
Két nagy sereg. Egyik a csókos,
Másik pedig azoké, kikért
Hiába estem szerelembe.
Te, ki látva könnyeim,
Oly setét, oly bús valál,
Volna szíved, gyászos éj!
Most reám mosolyganál;
Boldogságom érzenéd,
S áldanád a végzetet,
Mert örökre bírom én,
Akiért e szív epedt.
Észak fehér, hideg leánya,
te gyenge, halvány hóvirág!
Nézlek soká, búsan csodálva
s kínzó menyország nézni rád.
Annának víg bukását, könnyű vesztét
Jelentik gyászos pósták néha nékem,
Hogy elsodorták tőlem ködös esték
S rózsák között botorkál víg vidéken.
Álmomba', halld, szép kedvesem,
Ravatalon feküdtem...
Ránczosképű vén asszonyok
Siránkoztak felettem.
Kimondtam a szót, mire készültem régen,
Terveket űzve sok felleges éjen.
S vad gyűlölség meddő szikrájaképen
Felésziszegett szómban a fulánk.