Versek a viszonzatlan szerelemről
Puha kis szárnyon röpülnek felém
Meleg szavak, asszonyszavak.
És jéghideg arcomhoz érve
Fagyottan aláhullanak.
A te szemed, a te szíved
Aranyos nap, rózsa liget:
Aranyos nap szemedfénye,
Rózsa liget a te szíved
Érzeménye...
Édes leány, hamis leány,
Szivem panaszra kél -
Te csókolódtál lenge nád,
S hitetlenné levél!
Kék felhő száll a messzeségben,
Az úton egy leány közelg.
És míg a felhőt elkísérem,
Lassan jövünk közelb, közelb.
Hazudság, amit írtam
Lánykák szerelmiről:
Ők engem nem szeretnek,
Nem egy a száz közől.
Lányka, még most is ragyog a szememben
szíves emlékem keserűn tolongó
gyöngye: mért a sors hogy ezen szerelmet
igy letapodta?!
Vártalak, galambom,
Hiába vártalak!
Az uj szeretőddel
Sétálni láttalak.
Hajnalodik. Egy kopott társzekér
lomhán és döcögve halad,
az ablakom alatt.
Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen - észrevétlen -
Szeretni, - nem pompázni vágyott.
Nyúgodalmam tolvajnéja!
Szánd meg szenvedésemet,
S hidegséged, mint egy héja,
Ne tépje úgy szívemet.
Eddig volt, tovább nincs,
Szerelmemnek vége.
Visszaszállt keblembe
A nyugalom, béke.
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!
A lemondás sziklabarlangjában
Mily szomorún folynak napjaim; -
Nézem, amint arany napsugárban
Ünnepel más, dús virányain.
A vágyak hervadt levele
Tétova hull a földre le,
Avarja sápad, egyre nő:
Dérverte szemfedő.
Mond-meg, kérlek, nyájas Lyánka,
meg-indulé Te szived,
midőn sirva szorongattya
kezedet szerelmesed?