Versek a viszonzatlan szerelemről
Hajnalodik. Egy kopott társzekér
lomhán és döcögve halad,
az ablakom alatt.
Már nem lehetnél messzibb tájon.
Ezen a tiltott, ostoros lapályon
egyetlen út nincs, ami a miénk.
Holló hajfürteid
Szint olyan feketék,
Mint csillagszemeid
Igéző párja kék.
A páholy csupa fény volt:
Az első emelet.
Sziklai lyány, hívlak! "Hívlak": felel éteri hangod;
Ím jövök, ah de lakod bús fala néma s üres!
Buza közé száll a dalos pacsirta,
Hogyha magát már odafenn kisírta.
Fütyül a szél, az idő már őszre jár,
Szebb hazába megy vígadni a madár...
Én is mennék, de mi haszna, ha velem
Akárhová eljön a bú s szerelem.
Puha kis szárnyon röpülnek felém
Meleg szavak, asszonyszavak.
És jéghideg arcomhoz érve
Fagyottan aláhullanak.
A költő voltam, ki megénekelt.
Kit minden kurta perced érdekelt.
Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
A lemondás sziklabarlangjában
Mily szomorún folynak napjaim; -
Nézem, amint arany napsugárban
Ünnepel más, dús virányain.
Miért biztad rám, óh nő, titkodat,
Mért vallottad meg nékem, hogy szeretsz?
Az ákáczfának virága
Mámoros a' holdsugártól,
Szédül és lehull...
Álmodj' álmodj' lelkem álma,
Álmodj boldog szerelemről,
Míg a' nap kigyúl.