Versek a viszonzatlan szerelemről
Holló hajfürteid
Szint olyan feketék,
Mint csillagszemeid
Igéző párja kék.
Míg Hamlet úr komor gyásszal vívódik
És fölharsog a nagy tragédia,
Sírjába süllyed szomorún dalolva
A szép, fehér Ofélia.
Ifjú éltem egyetlen kincseűl
Egy tisztakeblü lánykát ösmerek,
Ah, mért körében minden oly hideg!
A páholy csupa fény volt:
Az első emelet.
A vágyaim: smaragd s rubinkupék,
Kín-sineken futnak hozzád: te szép.
Beteg vagyok egyetlenegy szótul...
Beteg vagyok egyetlenegy szótul,
Fáj a szivem, talán be se gyógyul.
A költő voltam, ki megénekelt.
Kit minden kurta perced érdekelt.
Nem mondom, hogy szeretlek,
Mi haszna mondanám?
Te szómra nem hajolnál
S csak búmat toldanám.
Tavasz, korodnak ifjú hajnala,
Feslő kis rózsa ajkad bíbora...
Buza közé száll a dalos pacsirta,
Hogyha magát már odafenn kisírta.
Szép tavaszom mezején, mint isteni Grácia, bolygék,
Sok dagadó kebel, ah, gyúla szerelmem után.
Miért biztad rám, óh nő, titkodat,
Mért vallottad meg nékem, hogy szeretsz?
Bár a sors tőled messzezára,
Mig e sziv ver, csak érted ég.
Édes szerelmed bájsugára
Általhat éltem alkonyára...
A tavaszesti égen fölragyognak
A barna felhők közt víg csillagok:
Zord életem estéjén fölcsillan ma
A vágyam még,
A vágyam, mely már rég elhamvadott.