Versek a viszonzatlan szerelemről
Ide látszik a házatok ablakja...
Szomorúfűz, bánatfa van alatta.
Ugy szeretem, hogy odanőtt, legalább
Rám is gondolsz, hogy ha látod azt a fát.
Egyszer falun, még nyolc éves koromban.
Kimondhatatlanúl szerelmes voltam.
Elámult szemmel emlékszem reája,
Ő volt, tanítóék kis Sárikája.
Van egy leány, - csak a mesébe él, -
Mondják, - nem is különb a többinél.
Elszállt fölötte édes, röpke mult,
Siratni vágyott, - kacagni tanult...
Oda van már, minden oda!
A koszorú fejeden;
Czél nélküli tengődés lesz,
A mely nem visz soha révhez,
Az én egész életem.
Kerestem a boldogságot
Egy barna lány kék szemében,
Csókos ajka rám mosolygott,
Üdvöm volt ez s reménységem.
Kedves leány, ne fuss, ne hagyj!
Hiszen te egy virágszál vagy.
S a kis virág illatszeszét
Szellőcske, lebke hordja szét.
Szóltam-e egy szót szerelemről,
Némán is vallott-é ez arc?
Jöhetsz, mehetsz - én meg se látlak:
Hát mit akarsz?
Megunta Brekeke a magányosságot,
Igen megkívánta a szent házasságot,
Megkívánta, haj, de hiába kívánta,
Mert a béka kisasszony,
Kik közül válasszon,
Vala bár ezer is, hideg volt iránta,
Mint a jég oly hideg,
Nem kellett senkinek.
A vágyaim: smaragd s rubinkupék,
Kín-sineken futnak hozzád: te szép.
Három fekete asszony
Tépi a lelkemet,
Hogy sír felé hervasszon,
Mert egyik sem szeret.
Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Egyedül egyedül a világot járja
Földi lény, földi sziv
Sohsem lehet párja.
Azt kérdik, hogy mért szeretlek,
Mért imádlak, kedvesem, -
Hogy mi köté hozzád egész
Lelkem, egész életem?