Verses vallomások
Meg ne ítélj a találkozásról,
Mely közöttünk a legelső volt!
Mint magát ekkor viselte nyelvem:
Az nem mindig olyan néma, holt.
Egy pillanat volt sivár életemben,
egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat,
amelyben jóvá tehettem vón mindent,
egy kínos átkot, eltévedt nyarat...
Szeretlek, szeretlek!
Kimondom, kimondom!
El nem birhatom már,
Oly nehéz lett titkom;
S mint a néma gyermek,
Amidőn megszólal,
Megteltem csordúltig
Könnyel, fájdalommal.
Neved kimondtam s köröttünk a kert
sötétebb lett és illatosabb;
a jázmin, amit szakitottál,
fehérebb, csillagosabb.
Kertben valánk én és te! és felettünk
Terülni láttuk hársak lombjait,
És én alattok látám teljesülve,
Ifjú szerelmem égi álmait...
Üde, most fakadt bimbó-szavakat szeretnék küldeni neked,
bársonyosan simogatókat, illatosan kedveseket:
súgnák meg álmodban,
hogy ez éjjel veled álmodtam.
Esküszöm tenéked, Laura!
esküszöm, hogy nem szeretlek.
Mikor itt vagy a szobában
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.
Amornak fáklája,
Szerelem' példája,
Hivségnek próbája,
Szivem' pátronája! -
Méltán igy nevezlek,
És hiven szeretlek,
Veled halok és élek.
- Kisasszony tudja-e, mi ez a szép virág?
- Minálunk "Mécsvirág."
- Hát ez a kis sárga?
Mikor erre a névre gondolok,
a szívem feldobog;
tavaszt érzek, orgonaillatot...
Álmaimban gyakran látogatsz meg,
Életemnek legszebb álma te!
Onnan van, mert rajzolásit elmém
Minden este véled végzi be.
Aranyom, én kies parti termőfád
Akartam volna lenni.
Zengő tavaszú, őszi mámorú,
Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó
S nem lehettem, látod, semmi:
Vén tarkómon a kétség megfogott
S az életem is sietős lett.