Vallásos versek
Pap volt. Tiszteletesnek titulálja,
S vigyázza lépteit az ápoló.
Az arca: végzetbarázdálta föld,
A szeme: két nagy, hullámtalan tó.
Nem a tavasz az édes anyja,
Ki óvja-védi szerelemmel:
Életre hozza a December.
Jönnek!
Szűk gyárkéményeken, sötét tárnákon át
lopakodnak a kormos veritékhez.
Ott osonnak az ablakod alatt,
ha holdtalan éjféleken
kuvaszod vonítva felérez.
Mentem az őszi fák alatt,
nem néztem hátra, sem előre,
kettéhasadt a Biblia,
elszállt az üzenet belőle.
Imádkozó hivő tömeg közt
Némán álltam, én, a pogány...
A többinek az ájtatosság
Fénylett arcán, homlokán.
Szeresd az állatot! Isten teremtette.
Mikor a földön járt, Ő is szeretgette.
Simogassad kézzel, simogassad szóval,
Becézgessed mindig neki való jóval!
Csingilingi, cseng a csengő,
Száll a szánkó, mint a felhő,
Csaknem elszakad a gyeplő,
Csingilingi, cseng a csengő.
Kint szentfehéren száll a hópehely,
A dermedt földre csókokat lehel,
Az utcasarki régi kőkeresztre'
Paplant pihézget fölfeszített testre...
Tövissel vérzett Krisztusunk sebére
Fehér kötést köt, hogy ne lássék vére.
Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!
Fényes ajándék nem telik, tudod.
Egy imakönyvet hoztam im neked,
Beragyog mégis sok csöndes zugot,
Mert fényesebb nincs, mint a szeretet.
Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Ül egy vén jezsujta páter
Talpig omló feketében
S én beszélgetek vele...
Az út mentén, a faluvégen
Ott állt a Megváltó keresztje.
Két durva fából hevenyében
Valami ájtatos szegezte.
Tündér Keletnek tájirul
Szent éjszakán hajnal pirul.
Világosság, jövel, jövel,
Elmére, szívre fényt lövellj!
Örvendetes hír jött ma angyal-szárnyon,
Minden ajakról szent zsolozsma szálljon:
Édes zengéssel töltse be a tájat —
Az Úr feltámadt!