Versek a vágyakozásról
Liliom, fullad a hangom,
Fertőben fürdik a szív!
Hol van az angyali rangom,
Ujhódni újra ki hív?
Selyem kendő, selyem kötény, selyem szoknya,
Nem vagyok én az ilyenhez hozzászokva;
Nem vagyok én bíró lánya, nincsen módom,
Csak úgy járok, csak úgy élek árva módon.
Én napraforgó mozdulatlan állok,
Leszegett fővel, kertem közepén,
De ti, napok, fénylőek, égetőek:
Forduljatok felém!
Szádat édes! szádat azt az édest
Nyujtsd, hogy hévvel hadd csókolhassam!
Engedd még egyszer csak! - oh ne vond el
Mézajkod, hogy számhoz nyomhassam!
te hölgy, kit sok szerelmes versem úntat,
ki - mint kijátszott kártyát - veted el a multat;
ki sápadt kezedet gyűrűk fényébe mártod,
kinek még csók és eskű meg nem ártott;
te hölgy, ki selyemingbe s felette vérbe jársz,
kinek életed nem több: egy játszma passziánsz...
Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
valami keshedt, görbe árokparton,
amire méla álmot vet az alkony.
Az erdőt járod - cseng az éneked.
Pogány dalodtól lázba ténfereg
S epedve néz reád a részeg erdő.
Vágytól piheg a lomb között a szellő
S a mélázó homályba buja táncot
Keringenek a nimfák és najádok.
Van egy leány, - csak a mesébe él, -
Mondják, - nem is különb a többinél.
Elszállt fölötte édes, röpke mult,
Siratni vágyott, - kacagni tanult...
Kerestem a boldogságot
Egy barna lány kék szemében,
Csókos ajka rám mosolygott,
Üdvöm volt ez s reménységem.
Régen láttam tündérszép orcádat,
Rég hallottam beszédes kis szádat!
Mégis mintha csak most fogtam volna
Tarkabarka pillangót veled...
Pajkos lelkem hozzád repül vissza
S átéli az elmúlt perceket!
Hogy lehet az, hogy az ember
Mindent megehet,
A mit csak a szája kíván,
A mit csak szeret?
Nem engedték hogy megcsókoljam,
mikor hosszú útjára indult,
s most nem tudom már azt sem, hol van,
arcát lesem a fáradt holdban,
s a szomorú esőben érzem
könnyét, amely miattam is hullt.