Versek a vágyakozásról
Mért nem tud a patak szólni,
A holott én sokszor járok;
Oh mért nem tudnak beszélni
A hegyek, völgyek, virágok.
Jobb is, hogy csak mint az árnyék,
Ugy kövessem életutad,
S hogy nyomodon áld valaki,
Ezt te soha meg ne tudjad.
Láng vala keblemben, s ah késtél oltani lángom;
Szinte halék, s tőled nem jöve lyányka segéd.
Az én szerelmesemnek meg-hívása
A gyenge bor-tövetske
Szil-fánkat ált-ölelte:
A tiszta tsermelyetske
A színes hant virágit
Tsókjával harmatozza...
börtönbe zártalak,
rózsabokor nyult ki rácsos ablakodból
s tüskés-virágos ága visszahúzott,
akármerre jártam.
Köd előttem, köd utánam...
Láthatatlan ködruhában
be jó lenne, mint mesében,
elsuhanni most az éjben.
Ülünk szépen egymás mellett,
Ülünk szépen csendesen,
Égre szegzem szememet én.
Te a földre, édesem.
Szédit a hallgatásod,
mintha sziklafalról néznék szakadékba.
Földrengés lehetett,
ami ilyen mélységeket ásott.
A toll szalad.
Két sürű oldalon
sötét szavak.
Kavargó fájdalom
lávás szavai...
Már elnyit a tavasz, varázsa széled,
Szép álma eltünt, el van zengve dalja,
Üde virágát nyári hő aszalja,
- Munkára int, küzdésre hí az élet.
Elbúj a' nap, mindjárt fénnyével áldozik; -
Talám Máriám is mostan halálozik.
A nap nyugszik, alkonyodik,
Est van már a faluban;
Itt ott állnak még nehányan
Szőlőben és tallóban.
Többen hallánk együtt zenét,
Lelkünk andalgásba merült;
Szívünk pedig külön nemű
Érzetre mellünkben hevült.
Zöld a berek, zöld a mező,
Kék a csermely, és kék az ég;
Madár dalol, fű illatoz,
Él és örvend egész vidék.