Udvarló versek
Mit beszélnek a' virágok?
Szeretném hallani.
Ez a világ amilyen nagy,
Te, galambom, oly kicsiny vagy;
De ha téged birhatnálak,
A világért nem adnálak!
Meg ne ítélj a találkozásról,
Mely közöttünk a legelső volt!
Mint magát ekkor viselte nyelvem:
Az nem mindig olyan néma, holt.
Piros arcod fris rózsáin
Mosolyt hint a fehér jázmin;
Szép a rózsa, szép a jázmin,
Oh de szebb a liliom,
Mely mint legszebb szűzi párta,
Nyílik fent a homlokon.
Midőn reád emlékezem,
Elfelejtem a' világot,
Ezt a' sötét pusztaságot, -
Midőn reád emlékezem!
Aranykorsó: teli életitallal,
Örömfészek: tele vígsággal, dallal,
Lobogó tűz: színt és sugárzást ontó,
Égi kis kéz: száz köteléket bontó, -
Te vagy! Te vagy! Te vagy!
Az isten álmodék
Két szép napot;
Tetszett az álom és
Im, - alkotott.
Oh lány, ha volna
A téli dér,
Mint kebled oly vágy-
Gyujtó fehér!
Piros a te kendőd, lobog is.
Fényes a te szemed, ragyog is.
Jer már egyszer hozzám
Karjaim közzé,
Nem oly komorhoz ám
Ki le öltözé
Az igazi szivnek
Édes lántzait,
Ki egy nyájas hivnek
Rablá napjait.
Oh hölgy ha látnál szivem bánatában,
Ki láttál hogy milly tisztán szereték:
Mint aljasult szűm megvetett szerelme,
S miattad én mi mélyen süllyedék!
Kivirított biró uram
Hires rózsafája,
Még a király kertjébe' sincs,
Ott se lehet párja.