Udvarló versek
Visszanézek eltűnt, kis lakodra,
Onnan jőnek e hűves szelek,
Kerted fái kékbe öltözének,
Mint az ég, oly színűk lettenek.
Lányka, égnek vagy szülöttje...
Lányka, égnek vagy szülöttje,
Arcod örök tavasz kertje,
Rózsás fényes paradicsom;
Engedd, hogy nekem virítson!
Azt mondjátok, édes a méz,
Lám a méz nem édes nékem;
Dús király vagyok, de gyémánt
Föl nem ékesíti székem.
Bort tölts, babám, beteg vagyok, jaj nekem!
Meg nem fér többé bőriben a szivem,
Elaltatja talán a bor bajomat,
Rég nem ittam, hadd igyam le magamat.
Betértem a korcsomába,
Betértem és nem hiába,
Mert gyönyörű barna lányra
Esett az én szemem párja.
Sohse volna e földön szép kikelet,
Ha te rá nem ragyogtatnád szemedet,
Rut ez a föld, ne pillants rá, kedvesem,
Reám pillants, hadd nyiljék ki szerelmem.
Kedves vagy, mint a harmat
A rózsa rubint orcáján,
Mely fölött csalogányok
Szerelmet valltak éjszakán.
Fehér az ég, mint arczáid hava,
De foltja kék, ha rátekint.
Felhő gyürűdzik rajta kétfelöl
Úszó hajad sötétekint.
Virágnak mondanálak,
A rózsa, liliom,
Mint egy tőnek virági
Virúlnak arcodon.
Oh de mennyit néztelek már,
S mégis mindig egyre nézlek;
Minden perczben változol te,
Mindig nagyobb a szépséged.
Kökényszemű leánykám,
Éltem csak a' kiért szép,
Fejtsd-meg e' kis mesémet:
Van a' világon egy kis
Portéka, van de nincs is;
Csak hang de még is édes,
Melly éltet a' mihelyt nyer
Önn lételébe fullad...
Mondd: bősz vadakkal küzdjek rengetegben,
Vagy tengernek fojtsam meg szörnyeit,
Hozzam le az éj csillaggyöngyeit,
Vagy építsek számodra trónt egekben...
Lili... lili... liliom,
Zenebona, milliom,
Nyughatatlan kéneső,
Veszedelem-kereső,
Izeg-mozog teste-lelke...
Mit beszélnek a' virágok?
Szeretném hallani.