Udvarló versek
Mért hervad le a bokréta kebleden;
Tán haragszik, hogy szépítni képtelen
S bájaidnak tengerében elmerül
Mint a csillag, hogyha a nap felderül?
Dacos barna lányka, szeretlek,
Dacodnak én harcot izenek,
S ha enyém lesz babér, győzelem:
Sorsod holtiglan veszedelem.
A virágnak megtiltani nem lehet...
A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
Csaplárosné piros virág,
Egy csattanás nem a világ,
Csókoljon meg, ha szive jó,
Áldja meg a mindenható.
Jó, mint a kegyelem, gyönyörű vagy, mint az aranyszál...
A karcsú villanyláng alatt
egy keskeny havas út szalad:
fehér karod - fejemhez.
Nehéz bundád egy gombja annyit ér,
mint felkiáltni egy halálos ágyon:
- Jaj, Istenem, be szép volt életem
s most vígan szállok el veled, halálom!
Féltelek, ah nagy az én félelmem, lányka, miattad...
Csodálom a gyönge embert,
Kiről mondák, regék beszélnek,
Ki nagy merészen égbe szállt
És elorzá kincsét az égnek,
Hogy tűz, meleg és láng sugára
Mindent hevítsen, hasson át
S áldást hintsen a nagy világra.
Álmaim tündére,
Kedves angyalom,
Lelked szép egére
Röpül fel dalom.
Oly szép szemem ha volna,
Mint a tiéd,
Szívfoglaló hatalmát
Megérzenéd.
Ha láttad volna, hogy bámultak
Barátaim: a gond, a bánat,
Mikor - az ég tudná, mióta -
Megint szivből nevetni láttak.