Versek a természetről
Fehér, halotti hólepel felett
Fekete varjak szállnak, szállnak:
Kisértetek, komorló nyári árnyak.
A vén diófát fejsze ölte meg,
a gyöngyvirág elhervadt csendesen.
Jön a tavasz, jön a tavasz, nyilnak a virágok,
Kint a réten serény, munkás méh-rajokat látok;
Döngicsélve egy virágról másra iparkodnak...
Titka teremtésnek a természetbe merűlt el...
Aranypiros pillangó száll le
Sötét, örökzöld éjszakába:
Egy idetévedt lombos fának
Tépett, hervadt, beteg-szép álma.
Én kiszakasztlak ugyan gyökeredből gyenge virágszál...
Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.
Járnak megint enyhébb napok...
Járnak megint enyhébb napok -
A faluból kiballagok,
Keresem a kerek erdőt,
Melyet annyit jártam
Gyönyörködve fában, fűben,
Madarak dalában.
Ama sötét hegy, mint egy ravatal,
Néz a jég-tengerszemre. Körülállják
Kő órjások, felhők foszlányival,
Igy gyászolván a természet halálát.
Lábuk elé hullt könnycseppjük a tó,
Megfagyva ott, a holtat sirató.
Két gladiátor, élet és halál
Birokra feszül a mezők felett.
Az ember vet, csak vet.
Nincsen már semmitek: riaszt a hold.
Minden az árnyéké: a szél sikolt
Az éj, hazug mása a júliusnak,
Nincs láza, gyönyöre a vérnek, húsnak.
Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.