Versek a természetről
Fecskemadárt tudakozom:
Hová készűl olyan nagyon?
Csak azt mondja csicseregve:
Szép virágos napkeletre.
Immár a sík várost füstös köd takarja!
Ki a nyugvó Napot szemlélni akarja,
Ide jöjjön ezen zöld domb tetejére,
Az ég s föld csudái tág nézőhelyére.
Ha egyszer a nap egy nagy éjszakán
elveszne a Föld tulsó oldalán...
Elszállt a nyárnak utolsó viharja,
nyúlt jegenye szomjassan andalog,
sárgúlva rogynak árva kazalok,
sárgúl a nyírott róna törpe sarja.
Csendes éjszakán járkálok,
S hány varázslatot találok!
Gyenge szelek,
Falevelek,
Holdbeszélgetést susognak,
Távol patakok zuhognak.
Tömörkény lócáján ülök, üldögélek,
Nézem a Tiszát, mely folyik, mint az élet.
Szűkül a hajnalnak rózsa pirossága,
Támad a reggelnek eleven világa.
Már a hegynek arany bércén fényeskedik,
Majd halkkal a csendes völgybe ereszkedik.
Fekete jegenyék között
Pirosan kelt a nyári hold,
A táj bársonyba öltözött,
A Tisza csöndben szunditott.
A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.
Mely szép neved van mennyei harmatok
Szüléje! Mégis szebbek az érdemid.
Arany kocsidból intesz, és fut,
Futva fut, a lator éj setéte.
Barna sár-szökőkút feccsen, gépkocsink fordulva reccsen;
jobbfelől a Tisza habja lustán villan pillanatra;
úgy állnak partján a fűzek, mint hajuk-mosó vén szűzek:
meghajolva és kifűzve lógatják fürtjük a vízbe.
Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Kaszák villannak az egen,
suhogó rendekben dől a zápor.
Nagy nyalábokban, szélesen
borul a szál, zizeg, aláhull.
És búzaszemekként a cseppek
tetőkön pattognak, peregnek.
Az egész szőllőhegyet látni most,
a hegy husát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyűt, csinost.