Versek a természetről
Már terjeng az októberi köd,
Hullanak a fonyadt levelek
Fáradtan, fakón, disztelenül.
A gunnyasztó Gellérthegy fölött
A párás bánat könnyé merevül.
Ha szép tavaszi napnak reggelén
Erdőt-mezőt bebolyongunk kedvesünkkel,
Beh édes hinnünk azt, hogy a derűs ég
A mi szivünknek örömét mutatja,
A mi vágyunkat suttogják a lombok,
Hogy a nap csak szerelmünkért sugárzik
És a madár is csak nekünk dalol!
Hóvirág.
Ártatlan kis virág vagyok,
A tavaszt én hirdetem;
Fehér kelyhemet föltárom,
Mihelyt a hó elmegyen.
Hej koszorú, koszorú,
Szép színű és jó szagú!
Vannak virágok
Benne s zöld ágok,
Czifra levelek, -
Itt üres helyek.
Kilenc szomorú tücsök csiripelt
hajnalban, a házatok előtt
és én voltam a karmester úr.
A nappalok rövidülnek.
Tücskök halkan hegedülnek.
Levél kullog, fű megsárgul.
A napsugár is lomhán hull.
Buza.
Leghasznosabb növény ez,
Mit még eddig ismerünk,
Lisztjéből lesz sütemény,
És tápláló kenyerünk.
Fölébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik
Madár dalolása messzire elhallszik.
Felhőkbe fúrták már fejüket az északi hegyek,
és elszéledtek barátaim a sárguló cserjék között.
Csend.
Ág se rezzen, dal se száll.
Az áhitat szent némasága
Mint harmat hull le a világra;
Mind, mind az áldott napra vár.
Fújdogál a tavaszi szél,
Olvad már a hó,
Csomagol és költözködik
Öreg Tél apó.
Szelid gesztenye.
Gesztenye-fa nagyra nőhet,
Több száz esztendeig élhet,
Jó gyümölcsöt ad a fája,
Asztalos munkát deszkája.