Szomorú versek
Azok a néma nagy tragédiák,
Hol vér nem foly, csak titkos könny pereg,
Vad örvényt rejt a síma felszín mélye,
Megoldás nincs - se bűn - csak bűnhödése,
Ó azok sujtók mindenek felett.
Kancsóra, fiúk mind! bort igyatok!
Borban van igaz szerelem,
Mely szíved erén is átlobog, ég,
S láng ömlik el a kebelen.
Rendelj egy másik csillagodra!
Mindig csak: munka, munka, munka!
Ezt harsogjátok szüntelen fülünkbe,
s kalapáljátok
szeges szavakkal kizsarolt agyunkba.
Őszi verőfénynek
Csillogó sugára,
Mosolyogva tűz rá
Szobám ablakára.
Sas voltam egykoron, magasba' szárnyaló,
Miként a szélvihar szilaj, erős, szabad!
A kék azúr derült világa volt hazám,
A honnan a sugár, a fény, a tüz fakad.
Iszogatok, dalolgatok,
Azt mondják, hogy korhely vagyok,
Korhely vagyok,
Szidnak engem, minden rosszat
Rám fognak az emberek,
Pedig én csak csitítgatom,
Hej pedig csak altatgatom,
Altatgatom, csitítgatom...
Oh nézd, az óriás hajó mi szépen
Indúl a révből a nyugodt habon:
Ragyogva lejt odébb az esti szélben -
Hinnéd, hogy kedvvel, kinccsel gazdagon.
Én nem vagyok az élet tagadója...
Én nem vagyok az élet tagadója,
Tudom, hogy szép, hogy édes s nagyszerű;
S tudom: a legkülönb is maga tehet róla,
Ha szájaíze mégis keserű, -
Én nem vagyok az élet tagadója.
Kis gyermek-ágy fölött egy nő áll,
Oly halovány, oly bús szegény!
Kezében fél-lábú lovacska, -
Tört fényű könnyek a szemén.
Zajongnak ők és lejtenek,
A kedvmegáldott emberek -
Czikázó hang után!
Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.
Így nyárutón már hűvösebb az éj.
Hallgass szivedre. Szívedtől ne félj.
Az ívlámpák itt sorba kialusznak,
Fogy a muzsika, halkul a beszéd,
Az indóháznál egy-egy árva fény
Éjbemereszti reszkető szemét.
Kezében hervadt sárga rózsák,
Bús ciprus árnya rá borúlt;
Nagy felhők úsznak ciprusok felett.
Sohase láttam két szemet
Ily szomorút.