Szomorú versek
"Hallgatsz, s csak sóhajtásid lengenek,
Csak néma könny csepeg bús arcaidra,
Esengve fordulsz embertársaidra,
Hogy együtt-érzéssel könnyítsenek...
De régen is nem láttalak,
Te tünde égi szép alak:
Küzdő, halandó életén
Felcsillanó édes remény!
Ez télelő, - sötétedik hamar,
Mindjárt homályba hull a kis szoba...
Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
Ha valaki mellettem ülne most
És fogná erősen a kezemet,
Fülembe suttogva varázs-igét?
Életünk kertjében őszi rózsa nyit,
Elszállt már az illat, a tavaszi kéj.
Fehér dér borítja fáink lombjait,
Rövidül a nappal s mind hosszabb az éj.
Húzzad, húzzad keservesen,
Ne erősen, csak csendesen;
Az eleje legyen epe,
Csöndes álom a közepe.
Rá nehezűlt lassan szivemre az élet.
Istenem, körültem de nagyon sötét lett!
De nem - hiszen van még lelkemnek egy álma...
Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarcz ez csak arczomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.
Boldogtalan vagyok nagyon,
Mondhatlanúl az vagyok,
És számomra menekűlés
Nincs más, csak ha meghalok.
Gondolatim, érzeményim
Szárnyra keltenek,
Nyitva hagytam kalitkájok
S elröpültenek.
Bár merre nézek, mindenütt
Az emberek oly boldogok;
Bizony, bizony még meglehet,
Hogy én magam is az vagyok.
Szomorú Testvérem, én megpróbálom
Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
Az árnyékodat, mely csupán tied,
Tied, megoszthatatlanul.
Furcsa!
Köröttem minden olyan, amilyen volt:
a föld, a dolgok, emberek s a mennybolt,
a nappalok ezernyi gondja,
lélekzsibbasztó vak robotja,
az éjjelek álomlátása,
bujkáló lények csali villanása.
Hí az élet, csalogatnak
Szép virágok, tarka képek,
Mind hiába, - kapzsi kézzel
Rózsa helyett tövist tépek.
Ha érzésed, ha vágyad van,
Temesd el hűs magányba,
Megfejthetlen titok marad
A boldogság talánya.
Bágyadt csillag, mit tündökölsz
Oda fenn az égen?
Az én rózsám elköltözött,
Más földön jár régen.