Szomorú versek
Te vadkezű vihar, ne szaggasd a levélt!
Egy-két futó napig hagyd élni még szegényt!
Régi víg kedvem szép horizonja
Szürkűl borzasztó setétségre,
Egy komor éj mord gyászát rávonja,
S régi napom nem derűl égre.
Nefelejcsbokrétát
Visz a Tisza habja,
Hömpölygő vizébe
A galambom dobta.
Az én bánatomat
Sötét holló hozta,
Éjnek éjszakáján
Egy kis leány fonta.
Minden vígasság tőlem eltávozott,
Vége minden örömemnek;
Szívem reményében megcsalatkozott,
Nincsen nyugta bús fejemnek.
Bús szívem szomorog,
Ezerfelé tántorog,
Szegény fejem nyomorog,
Sok gondolatban forog.
Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.
Szállongozó zephyrke,
Ha kérdez Laura: honnan? -
Súgd meg: valál sóhajtás,
De meg ne mondd, kié!
Hegedűk hervatag szava, párás virágok
illata, mosolyok szomoru zamata,
szivembe hasztalan vet új zenét csirátok,
csirázni sziklaként nem hagyja bánata.
Ezen a fáradt délutánon
A koravén ősz bandukolt át
A vasárnapi pesti utcán,
Mely kongott a nagy unalomtól.
Ki homályos magafelejtésben,
Bús gondok közt bolygó tévelygésben
Űzi nyugtát, mely régen eltűnt:
Az paradicsomától távozott,
Annak még lakhelye is átkozott,
Mert reménye pislogni megszűnt.
Tenger az éj most
itt állok a hídon.
Távol a város
lángjai lógnak.
A szürke sötétben
kék villanyu foltok.
Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló,
Úgy révedek szét a tarlott világon,
Rossz álom kútjából az égre nézek,
A részvétlen és hűvös csillagokra.
Pösze cseléd, kis tót leányzó
- Mint ódon morva oltárképeken -
Loholva ment ki a végállomáshoz,
Hogy estvére otthon legyen.
Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál
Szomoru csillagzat! melly bus sugárokkal
Játszol a csendessen csergő patakokkal!
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.