Szomorú versek
Ki ád vissza nekem,
A mi volt oly drága,
Elmult életemnek
Régi boldogsága!?
Azt hiszed, hogy jogod van örülni
És nem fáj senkinek sem a mosolyod?
Ha lelkedbe belezúg az áldás
És nyári szinek, szagok,
Fürdő nők teste, repülő utak,
S szökkenő léggömbök párás örvénye
Felárad szívedből, az agyadig kavarog és beleszédülsz:
És megszépül fehérré, könnyűvé minden...
Mig az élet, mint egy szép leány,
Arczait elöttem elfedi,
'S fátyolán át nyájas szemeit
Olykor titkosan reám veti:
Nem vagyok én oly boldogtalan!
Szép fájdalom: az ajkak megnyílása
kis vendéglőnek tejablakos sarkán;
sima gyöngyökként bársonyszavak kúsznak
nyelvem hegyére, pompázatos tarkán.
Nem az fáj, hogy szép korunk távozott,
És virágait már nem kinálja tovább,
Hanem az, hogy emléket nem hagyott -
Egy virága volna legalább.
Fenn a' fényes arczu hold,
Mig az ég oly rezge-kék,
Egyhanguan, csöndesen
Fordul, fordul az egen, -
Mint ezüst fonókerék.
Borzad most a' kemény Télnek hideg volta.
Láttatik mindennek egészen megholta,
Mormol, és zugg a' szél keménységeivel,
Fagylaltató mód jár jó fergetegivel;
A' kies génylő nap, elveszté erejét,
Havas fellegekbe öltözteté fejét,
Nem zengedez a' sik mezző a' nyáj szóval,
Hanem sípol a' szél mérge hideg hóval.
A téli csendes estvék,
Reánk köszöntenek,
S azok imár egészen
Lelkemhez illenek!
Most én épp oly egyedül vagyok,
mint ahogy régesrég kivántam.
Kinyitom a kis csöndes ablakot.
Vannak elhervadt, halott emberek
kik már nem sírnak, nem sóhajtanak,
kik már nem várnak, már nem küzdenek,
kik magukat temetve bolyganak,
itt bolyganak.
Kicsinyke s most uratlan ház!
Lakód kivándorolt,
Kinek te benned egykoron
Egész világa volt.
Életem mái
Komor órái!
Hány ezer bú s átok
Jőve rátok.
Kalapomra sárga levél hull, hull...
Kalapomra sárga levél hull, hull,
Én felettem még a fa is busul.