Szomorú versek
Ó! ha látom, mint elmulik
A' boldogságnak szép álma,
'S a' szép álom boldogsága,
Ifjú élet, ifju ábránd;
És a' vágynak, és reménynek
Hallom édes hivő hangját,
A' mint elhal, elenyészik...
Vagyok egy halotti ének,
Mit a' sirnál énekelnek,
Hull a' búbánat dalomra,
Mint a' föld a' koporsóra.
Szomorúság,
Szomorúság,
Puhult, szürke jégcsapok mocskos csurgása,
Gerincbe, vérbe ömlő szintelenség, hangtalanság,
A szobrok is szétfolynak,
És nyirkos az acél is,
Most gyermekkorom minden kínos pillanata belémharap,
Összes szerelmeim emlék-múmiái megjelennek...
Vale haszontalan sok könyhullatásim
Vale szív emésztő gyakor sohajtásim...
Gyönge violának
Letörött az ága -
Az én bánatomnak
Nincs vigasztalása!
Szivemhez egy igét
Nincs aki szólana:
S a tenger éjszakán
Velem virasztana.
A lányka, kis kezére
Hajtván le bús fejét:
Homályos mécsvilágnál,
Virasztá éjjelét.
Mért tűnsz elém, szelíd emlékezet!
A boldog mult mosolygó képivel?
Jaj mit hallok, magyar nótát, Istenem!
Könnybe borul, könnybe lábad a szemem.
Nem hallottam a mióta bujdosom,
A mióta idegen föld a honom.
Ne hozd a bort, nem ihatnám!
Miért innám? Nem iszom.
Könnyemtől méreg lehetne,
És a méreg megölhetne,
De nem ölné bánatom'.
Búsan szól a' kis harang,
Estimára cseng a' hang -
Hogy, kik már elmentenek,
Üdvet 's nyugtot nyerjenek.
Megszülettem mint bár ki más,
Deszka bölcsőbe tevének,
Felettem élv, ’s öröm helyett,
Bánat és bú őrködének.
Őszi este, csendes alkony -
Némán ülök a tóparton,
Szomorú füz lombja hull rám,
Altató dalt zsong a hullám.
Zöld a liget, zöld a mező
Körűlem.
Minden virúl, minden vigad
Kivűlem.
Ha néha mosolyt látsz leány
Halavány ajkimon,
'S oszolni kezd a' fellegár
A' redős homlokon...