Szomorú szerelmes versek
Mondtam az észnek: hagyd! a szívnek: szív! ne szeresd őt...
Oh szerelem, te óriási láng!
Ki a világot gyujtod ránk...
Reszket a szivemnek
Minden fájó hurja,
Pengeti a rózsám
Hófehér kis ujja.
Hulló harmatnak szeretője, s a harmatos ágé,
Mézajakú kis raj nyugszom e rózsa megett.
Ott szendereg, ledűlve egy halomra,
's mosolygva nézget a' virágos ágyra,
szívemnek Asszonya!
Búm sohajja, szűm keserve,
Üdvsugár bús éltemen;
Mert e kínt is ah, leányka!
Átkom volt az énnekem már,
Hogy a kiket szeretek:
Mind mind boldogtalanokká,
Nyomorúkká legyenek.
Bánatra nyíltak volna,
És biztos hervadásra:
Én elítéltem őket
Bimbóban maradásra.
Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Haragszik rád az én anyám,
Az én kedves, édes anyám,
Szid is téged nagyon-nagyon,
Kivált ha én nem hallhatom.
Piros tüzből sötét korom.
Szeretetből gyülölet,
Gúny lesz a sok szenvedésből,
De senki se tudja meg.
Zöld a mező, foly a patak,
Hűs árnyakon madár-zene;
Van-e, ki benned, oh tavasz!
Amott egy agg cserfa zöldűl,
Tetejében vadgalamb űl,
Ott űl, ott űl s oly búsan szól,
Hogy a levél hull az ágról.