Szerelmes versek
Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?... Honnan?...
Én már azt nem tudom.
Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.
Lábadhoz raktam koronám s palástom,
Lábadhoz hajtám fejedelmi főmet
S keskeny lábadnál örök áldozatként
Lobog a szívem.
Ítélet van most fönn az égen,
Nézi a bámész föld nagy mohón.
A nap képe úgy elfeketül,
Mint ember arca a bitón.
Karácson éjjelén, karácson éjjelén...
A templom kórusán leghátul ültem én.
Előttem egy lány ült.
Lány? Ez a szó semmi.
Millió leány van; kedves valamennyi.
De ez az egy... Én nem tudom, mi lelt engem:
a tekintetemet rajta felejtettem.
Oh szerelem, te óriási láng!
Ki a világot gyujtod ránk...
Piros-fekete glóriával
Feje körül, beevezett
Lelkembe újból az az asszony,
Akit én Lédának nevezek.
Hol is terem, ki tudja, a szerelem?
Hol is terem, ki tudja, a szerelem?
Tán valami szép virágos szigeten?
Beállt az éj, s szememre nem
Száll enyhe fátyola,
Nyilt ablakomra dőlve ki
Eszmélek tétova.
Ereszkedik le a felhő,
Hull a fára őszi eső,
Hull a fának a levele,
Mégis szól a fülemile.
A vén díványon hentereg a Nap,
Magával hozta erdők illatát
S kinek örömből semmi sem maradt,
Vidultan nézem én kopott diák.
Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.
Emlékszem még, emlékszem reája,
Ifjuságom boldog szép korára!
Fényes napja s könnyü fellegével,
Azt az időt hogy felejteném el?
Szonett, te drágakő, te antik
Gyöngysor, Reá akasztlak ím,
Hűsen pihenj le vállain,
De fujtsd nyakát, ha dús brigantik...
Irígylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irígylem a lombot, mely fölé hajol,
Irígylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze érint valahol.