Szerelmes versek
Szól a kakukk a Sárhegyen,
Kis lyány a szőlőbe megyen,
Nehéz a hátán a putton,
Mégis úgy siet az úton.
Eszembe jut, amit felejtett,
Fölemelem, amit elejtett,
Megőrzöm, amit eltapos,
Vigasztalom, ha bánatos,
Nem búsitom, mikor nevet,
Azt emlitem, akit szeret...
Te még nem indultál el útnak
S engem űzött az unalom,
Sok-biroknak e dühös láza,
Száz iramú, vad utamon.
Az ablaknak sötétkék négyszögén
Kettőnk alakja feketén kiválik.
És elnézünk, az asszonyom meg én,
A csillagok félelmes távoláig.
Szerelem...
Te bűvös arcú tündér!
Kinek hatalma végtelen s örök,
Ki észrevétlen szállsz be a kebelbe,
S egy perc alatt fényes tavaszt teremtve
Eloszlatod a borongó ködöt:
Mikor mosolyogsz rám ajkad bíborával?
Mosolygva várom azt a perczet,
Midőn láthatlak angyalom.
Midőn epedve nézhetek rád
S feléd röppen szó ajkamon.
Halk, hosszú árnyak lejtenek köröttünk,
S már búcsúzón a véres alkonyat
Szárnyával meglegyinti arcodat.
Szép a kék szem, nem tagadom,
Én a kékre sem haragszom,
De a barna szem sugára
Emlékeztet éjszakára,
A sötétes éjszakára,
Boldog szeretők napjára!
Mi köt ide engem,
Hol nem szeret senki?
Ez idegen helyen
Mit tudok szeretni?
Nosza a' hattyú-tollat
Képező kacsók'
Hártyáján a' patyolat-
Színt áztassa csók!
Várva-várom, egy nyári este
Kibomlik majd fekete szárnyam.
Kacér álmok hószinű teste
- Bontott hajú, csókos ajku lány -
Kisér folyton, kacag utánam.
E forrásnál töltém be a húsz évet,
Akkor itt ujjongott az élet,
A napja perzselt tűzzel, lánggal,
Az éjje megtelt zsongó szerenáddal,
S egy dala volt: "Képeddel alszom el".
Nincs: vége és többé soha -
Mint sziklakőre a moha:
Szívedre, bár kövitsd és hűtsék,
Halkan kiül a gyönyörűség.
Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe'
Kései langyos, nyári délután,
Sok tarka szálat öltésnek eresztve
Babrált egyszer egy haragos leány.