Szépségről szóló versek
Oh szerelem! lengő hajak,
Hajnalmosoly, rózsás ajak;
Magas szemöld, sötét szemek,
Honnan nyilak lövellenek:
Selyemkarok, picin kacsók,
Kis lábak, a táncért valók...
Nem vagy te legszebb a világon,
Tán oly szép sem, mint képzelem,
De nékem érted szép az élet,
És boldogság a szerelem.
Azt mondád: szivedet, 's kezedet csak okosnak adandod,
Arcza ha nem szép, csak szép szive 's lelke legyen.
Márvány a homlokod,
Szemed sötét zafirverem,
Ajkad rubínmeder,
Mely drága gyöngyöt is terem.
Egy gyermek tekintvén egyszer a tűkörbe
Látja, hogy a nénje fonnyadt, sárga, görbe,
Csudálja mellette formája szépségét,
Gyalázza nénjének rút éktelenségét.
Fehér az ég, mint arczáid hava,
De foltja kék, ha rátekint.
Felhő gyürűdzik rajta kétfelöl
Úszó hajad sötétekint.
Üljetek örömünnepet,
A nagy festő megérkezett,
Ecsetjétől a barackfagalyon
Fehér csipkét csókol a fuvalom.
Édes anya a Juliskát
kivitte a mezőre,
Virágokat tüzdögélt a
hajába, a fejére:
Egy vadrózsát, egy kökörcsint,
meg egy búza-virágot:
Szebb kis lányt a Juliskánál
bizony senki nem látott!
Oh de mennyit néztelek már,
S mégis mindig egyre nézlek;
Minden perczben változol te,
Mindig nagyobb a szépséged.
Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára...
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
Lehettem volna szép, szőkefejű
és kékszemű, szomorú ember.
Türelmes vérű, ábrándozó,
mint a nagy kékvizü tenger.
Szeretem nappal a lámpavilágot,
a sárgaszin, hűséges nyelvet.
(Déli verőn fogok feküdni holtan.)
Szeretem a forró szerelmet.
A lányka, kis kezére
Hajtván le bús fejét:
Homályos mécsvilágnál,
Virasztá éjjelét.
Ez egy isteni kép díszes formájával,
Egyenes termete; nyájas orcájával.
Nagy erdőben nagy fenyőfa,
Kis pásztorlány van alatta,
Szép a rózsa, szép az ágán,
De százszor szebb a pásztorlány.