Szépségről szóló versek
Ez egy isteni kép díszes formájával,
Egyenes termete; nyájas orcájával.
Oh de mennyit néztelek már,
S mégis mindig egyre nézlek;
Minden perczben változol te,
Mindig nagyobb a szépséged.
Fehér az ég, mint arczáid hava,
De foltja kék, ha rátekint.
Felhő gyürűdzik rajta kétfelöl
Úszó hajad sötétekint.
Nem vagy te legszebb a világon,
Tán oly szép sem, mint képzelem,
De nékem érted szép az élet,
És boldogság a szerelem.
Vége van már a tavasznak,
Hosszu a nap és heves;
Hallgat a dal - a madárka
Hűvös árnyat bú, keres.
Lányka, égnek vagy szülöttje...
Lányka, égnek vagy szülöttje,
Arcod örök tavasz kertje,
Rózsás fényes paradicsom;
Engedd, hogy nekem virítson!
Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is...
A rózsa volt öröm, remény a téli zöld,
Az elhervadt, ez virít.
Ó a hajnalszín gyönyörajkakat, ó az egeknek
Csillagival testvérfényü kies szemeket
Lyányka, ki adta neked? Szólék s a lyányka pirúlva...
Más dicsérje a setét,
Sárga, zöld szín kellemét;
A kék szín kedves nekem,
Mint virúló életem.
Bús bérház-udvar ez, magasba volt
Négy fal között hideg rés, vaksi, holt,
És fönt az ég is ócska, szürke folt.
Szép a' leány, midőn szemén
Szerelmi tűz ragyog,
A' föltalált rokon sziven
Mulatva andalog, -
A legszebb asszony - bús márványban élve,
A földi szépség istennő csodája,
Derűs habokból fönséggel kiszállva,
Dél napja csókolt egykor fényt fejére.
Félre tőlem, szép Kevély!
Rab-bilincsed áldozatja
Légyen ám, akárki fattya,
Hetyke-petyke büszkeséged
Bennem el nem éri véged
Nem; felőlem így ne vélj;
Félre tőlem, szép Kevély!
Nézd, úgy hinti fényét a nap szét a világra áldón, békén,
mint a szentelt vizet a pap a nép közé mise végén.