Versek a szenvedésről
Óh, únalom! vad únalom!
Óráimat be fájlalom,
Hogy így homályosítod...
Keserű életem sötét éjjelében
Tündöklő csillagom
Csupán te vagy nékem.
Sok ezer gondolat, jaj, óránkint fáraszt,
Keserves könyveket szemeimbűl áraszt...
Ez egy kövér gyermek, borzos s nehéz fejű,
Színtelen, szomorú s nagyon csípás szemű...
Ti néma bús vidékek
Halljátok kínomat,
S te Nimfa szent folyamban,
Könyűm feléd ömöl.
Minthogy verseimbe
Bút lelek mindenbe
Nő az kín szívembe
Senki orvos ebbe...
A megfordúlt szerencsén való epekedés
Az epeszti szívemet,
Keseríti kedvemet,
Hogy szerencsém változott,
Tőlem messze távozott.
Búm sohajja, szűm keserve,
Üdvsugár bús éltemen;
Mert e kínt is ah, leányka!
Kórágyon fekszik a' leány,
Virág között olly halovány,
Mint egy hervadt virág.
Izmunkat gépekbe töltögetjük.
Sok száraz akta agyvelőnket issza.
Ez még nem a bucsústrófa,
Ez még nem a hattyúdalom,
Van még a szivembe nóta,
Van még benne, van fájdalom.
Kél füstnek oszlopa kéklő magas hegyen,
Búsúl az én fejem, majd füste is megyen.