Versek a szenvedésről
Egy idegen női arcot úsztat
Didergős, félős lelkembe, csillanó tükrén
A zimankós, őszi folyó
És a hajók szomorú, fekete füstje;
Egy idegen női arc merül fel a sötétből
Az álomba hulló, lebegő szoba mélyén;
És a csillagokból kibukkanón és egyre élesedőn
Szikrázik fel ez az arc, ugyanaz mindig, idegenül...
Ez egy búsult térség, puszta és fövenyes.
Tele van tövissel, száraz, hitván, szennyes.
Miért kell lenni a lelkemnek
Bánatos hajónak,
Gyászos ködtől körülvettnek,
Tengeren bolyongónak?
Óh, ti, akik sírtok, ti azt nem tudjátok,
Mily sötéten lebeg lelkemen egy átok;
Sírtok s szíveitek könnyektől enyhülnek,
De az én könnyeim szívembe gyűlnek,
S mint sötét tengerszem szirtfalaktól zárva,
Hol nem aranyozza a nap hő sugára,
Ahol nem érinti a szellő fuvalma,
Úgy nyugszik szívemben lelkemnek fájdalma.
Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
Ha éltünkben kínt szenvedünk,
S még a remény is elhagyott,
Csak egy marad írül nekünk,
Mit a természet meghagyott...
Naponta újra kezdem
véres vesszőfutásom,
gyilkos emlékek útján
reszkető rohanásom.
Fájnak az Életnek fájásai, fájnak
S fájnak orv képei torz, képtelen tájnak,
Szemembe csatornás könnyeket ma vájnak:
Szabadulj el, Öröm, szabadulj el, Bánat.
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?
Aranykötésü imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Óh, únalom! vad únalom!
Óráimat be fájlalom,
Hogy így homályosítod...
Én csak azt szeretném tudni, mi lesz ezután?
Annyi lángon átláboltunk, annyi vad csudán,
annyi véres kínon, kékes dekadencián
égő lábbal állunk itt az Óperencián.
Így jár, ki csak rajong és nem vigyáz,
Ki a gyönyörtől már előre részeg -
Ha hozzájut, elvéti az egészet
És nyílt szinen kitör a lámpaláz.
Jaj, hogy szenvedek ily méltatlan,
Hogy leve rabbá egy ártatlan.
Férges aggály, kétely-métely,
késő bánat: ebi gond
kétségnél kínosb reménnyel
mennyi ront és mennyi bont.