Versek a szenvedésről
Rámzuhogó napok s hetek kőzáporában
De jó homlokonverten megdermedni
És hullni zsibbasztó, langyos ernyedésbe
És tudni, hogy most, most szökik suhanó lábbal
Szívemből ki a fájdalom s vissza se néz;
Ó agyam s lelkem áldott borulata,
Mely rámesteledik és kioltja lassan, csendben
Vakító kék s fehér gondolat-lámpáimat...
Minthogy verseimbe
Bút lelek mindenbe
Nő az kín szívembe
Senki orvos ebbe...
Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
üres gyomrunk ma sem zabált.
Helyről-helyre, titkos lázban
Vándorolni, talpig gyászban,
Csak az isten tudja, mért...
Akik látnak, szinte félnek,
Szánnak is vagy elitélnek
Engem senki meg nem ért.
Nyomoruságidban kesergő bús szívem
Mit remélsz hogy naprul napra nehéz terhem
Nő, sulyós keresztem földig nyomott engem,
Mikor vidámulsz meg s hagsz csendeségem.
Oh Istenem, én Istenem,
E bús napokban légy velem,
Vergődöm, égek, szenvedek,
Ne hagyj el engemet!
Unokatestvérem, az orangutang,
Vasrudak rajvonala mögött ül;
Tétován és szomorúan néz,
Mert a fülledt őserdő és a reszkető fényekkel zsúfolt
Délikeresztes ég vad illatát,
Amelyet magával hozott
És féltve őrzött,
Elvesztette a hosszú úton...
Ilyenkor indul el a hegyi szél
s kotródik sirva a marék meleg,
ilyenkor szörnyű vágyaik miatt
szerre pusztulnak el az emberek.
Testvér, kit visz már boldog végzeted,
Vezessen haza Őrangyalod szárnya!
Örvendjetek, a réz angyalát!
Verjétek föl ezt a bus hazát,
Busult szegény, busult eleget,
Alig ösmeri az örömet.
Izmunkat gépekbe töltögetjük.
Sok száraz akta agyvelőnket issza.
Már tán meg sem élnék, ha nem
Cibálna, marna sok csapás,
Ha volna néha enyhülés,
Ha egy kínra nem jönne más.
Születni bűn, születni átok:
Tanuld meg, ember, ezt!
Az Isten ellen vét az ember
Mindjárt, hogy élni kezd.
Égj, füstölögj vigan, te jó szivar!
Kék füstödön még hadd merengjek el,
Röptét ha látom, tán lelkemnek is
Magasba szállni újra vágya kel.
Megöregszik az idő,
víz jár altatónak,
megbutul a kerti kő,
sáros lesz a hónap...