Szakításról szóló versek
Hallod-e, hallod-e?
Régi galambod szól:
Húzd le azt a gyűrűt,
Húzd le az ujjadról!
Téged az én szivem soha el nem feled...
Téged az én szivem soha el nem feled,
Mégse lennék boldog soha többé veled.
Nefelejcsbokrétát
Visz a Tisza habja,
Hömpölygő vizébe
A galambom dobta.
Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
A már barnúló erdőkre veresses arany színt
Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével...
Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad!
Leomlok, a világ kereng velem!
E szenvedés, e szörnyü kín alatt
Hogy nem repedsz meg, égő kebelem?
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Elmennék én innen messze, messze,
Sohse jönnék vissza e vidékre,
Elhagynám a kedvesem örökre...
Jaj csak a szívem meg ne repedne!
Vedd a gyűrüt, ifju vedd,
S véle vissza lángszived,
Lángszived, mely tisztán ége
Mint a hajnal fényessége.
Int a pálya távola!
Csókod lángol ajkamon.
Égnek áldott angyala,
Légy szerencsés útadon.
Vert az óra,
Halnak a remények,
Kik szívembe
Hajnalfényt hintének;
Szebb jövendő
Tiszta hajnalfényét,
Mely keblemnek
Éjjelét üzé szét.
Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Eggy Ifjú a jegy vissza-adáskor
Daura! míg engem szerettél
Míg szemem közzé nevettél
S kedves csókjaidnak méze
Eggy jobb világba ígéze;
Az egész föld kerekségen
Nem vólt más bóldogabb mint én
Daura! mond meg mit vétettem...