Szakításról szóló versek
Egy lány hajába hullt,
A véletlen, a szél
Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,
A sötét fürtök közt pihen:
Vándor, különös, oda nem való,
Szomorú idegen,
Egy lány hajába hullt, most ott pihen.
Eggy Ifjú a jegy vissza-adáskor
Daura! míg engem szerettél
Míg szemem közzé nevettél
S kedves csókjaidnak méze
Eggy jobb világba ígéze;
Az egész föld kerekségen
Nem vólt más bóldogabb mint én
Daura! mond meg mit vétettem...
Elmennék én innen messze, messze,
Sohse jönnék vissza e vidékre,
Elhagynám a kedvesem örökre...
Jaj csak a szívem meg ne repedne!
Először hogy ha elhagyott
Barátod, kedvesed,
Sötét lesz élted, fénytelen
Szíved majd megreped.
Ah! el-hagyott! oda minden reményem
Külső szivnek el-adta szerelmét,
nem néz reám, nem halgat, ha beszillem
szivemnek keservét.
Ne hagyj el! Oh, ne vidd magaddal
A régtől várt tavaszt.
Számomra balzsam nincs legében,
Ha vele nem maradsz.
Int a pálya távola!
Csókod lángol ajkamon.
Égnek áldott angyala,
Légy szerencsés útadon.
Hétfaluban a hány legény,
Annyi lány,
Lány -, legénynek öröm lángol
Ajakán.
Forog a szélmalom négyes vitorlája,
Hüvös esti szellő fujdogálgat rája.
Csak forog, csak forog, pedig a garadon
Két-három búzaszem - az is alig vagyon.
Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!...
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
- Isten veled!...
Azt mondod: rossz volt, megveted,
Találsz te hűbbet, jobbat, szebbeket.
Csalfa volt hő esküvésed,
Változékony lenge kép!
Csalfa, mely szemedben égett,
A szerelmi láng.
Vert az óra,
Halnak a remények,
Kik szívembe
Hajnalfényt hintének;
Szebb jövendő
Tiszta hajnalfényét,
Mely keblemnek
Éjjelét üzé szét.
Madár dalolgat édesbús dalt
A cserjék ág-bogán,
Madár dalolgat, párjavesztett
Szomorú csalogány.
Most elbocsátlak, kis női csukák.
Falánk szátokkal hogy bánni nem tudtam,
Nem leszek most már továbbat az útban:
Vizek vannak, ússzatok vizeken.