Sorsról szóló versek
Emlékezzél a mult időre,
Ismérjed a jelenvalót;
S értvén az újat és az ót...
Amerre járok,
amerre nézek,
felém susog
a hűs enyészet,
bedőlt siroknál
búsan bolyongok,
holdfényben úsznak
fönn a falombok.
Egy kis deák dolgozatát javítom;
"Önéletrajzot" írattam vele.
Előszavában őszintén bevallja:
Bizony, sokat főtt rajta a feje!
Bántotok mert irigyeltek,
Hogy nálatok jobb vagyok tán -
Hogy erős a testem, lelkem
S birom, amit a sors rak rám.
Bontsd széjjel, bontsd, te gonosz sors...
Bontsd széjjel, bontsd, te gonosz sors,
Megrongált keblemet,
Vagy teremts bele uj erőt,
Teremts uj életet.
Kértelek a sorstól s az megtagadott; de helyetted...
Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!
Nem ismeri senki,
Bár mennyit is látja,
Szeretője nincsen,
Sohsem volt barátja.
A mi fának - szomorufűz,
Ami tüznak a bolygótüz,
Ami víznek a köny árja,
Emberek közt az az árva.
Hallottátok már?
Ősszel, amikor kavarog a köd,
Az éjszakában valaki nyöszörög.
Mi az ember? - Egy kinyílt rózsaszál
A virító kornak tündéres kertjében;
Addig mosolyg, míg tövisre talál
S elhervad éltének legszebb idejében.
Boldogság kapui nyílnak csak idővel,
Dolgod, élted ne kezdd ott hol végezni kell.
Remegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.
Magyar vagyok, de nem kiáltom,
Mit is keresnék e világon,
Ahol nem értik énekem meg
S lennék eltévedt, árva gyermek?
Egy spanyol földmives sirverse
Franco tábornok besorolt ádáz katonának,
nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy.