Sorsról szóló versek
Nemzett József Áron,
szappanfőző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.
Egy vak koldus ül a körút robajló
Sötét aszfaltján, hol nyüzsög a boly,
Hol hajsza tart és hol hajtott s a hajtó
Egyként lohol s a lét pezsg, mint a bor.
Ez elfáradt fej mélyen meghajol már
A sors előtt, mert mindig jó a sors,
Ezt vallja Zrinyi és így zsong a zsoltár,
Szívem, te lázadó vagy s most lakolsz!
Egy spanyol földmives sirverse
Franco tábornok besorolt ádáz katonának,
nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy.
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se,
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?
Magyar vagyok, de nem kiáltom,
Mit is keresnék e világon,
Ahol nem értik énekem meg
S lennék eltévedt, árva gyermek?
Lábunk ijedten, félve lép:
elénkbe szórva száz darabban,
szétzúzott csésze, tört cserép.
Atlantisszá lesz minden átkom,
minden dalom, és minden imádságom,
Atlantisz lesz az én világom.
A Szerencsével ne pörölj, barátom,
Hogy reád nem néz s mosolyog szünetlen;
Nem hagy el senkit, noha messze lenni
Látszik is ollykor.
Sors, nem vitázom én
Veled, hiszen hiába,
Megyek, szegény legény
Az éjszakába.
Ha ellened dühös vihar
Orkánként zúg, szegűl:
Mint czédrus a' Libánuson
Állj rendületlenűl.
Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Azért az "Üstököst" még is csak megirom
Akár van jó idő, akár van rosz idő,
Beteg békesség, vagy haldokló háború,
Jó kedv az országban, vagy országos ború;
Bár remény, türelem, mind fáradtan kidől:
- Azért az Üstököst mégis csak megirom.
Remegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.