Versek a sírásról
Akit én siratok, ne sírjon
S aki temet, az sírt ne ásson:
Én vagyok a temető-király
S mindenható az én sirásom.
Mikor a szemünket könnyek borítják,
Torkunkat vaskezek összeszorítják,
Szánk széle kínosan megremeg,
Azt mondjuk: sírunk, mi emberek.
Mikor haza megyek:
Szemébe köny tolúl.
Amikor eljövök:
Könyezve rám borúl.
Lányka sírsz, szemlélem könnyeid’
Kék szemednek tiszta tükriben,
Szép e’ könycsepp mint a’ drága gyöngy
Tengereknek nyugva medriben.
Piciny szájából úgy bugyog elő
a lassu sírás,
mint szikla mélyéből a friss patak.
Óh ez nem fájdalom már,
hanem egy napsütötte tiszta csermely,
melyben halak úszkálnak,
apró ezüst halak.
Tél-támadás: őszi lugasban
Légy zümmög, árván, messze-messze.
Sajgó mezőt felhő ereszt be
S dong az össze-vissza-szél.
Kisbíróm, a Kétség, vallatott:
"Ember, mit akarsz és ki vagy?"
"Sírok és a síróké vagyok."...
Egyszer nagyrégen sírtam... fáj az emlék:
Mikor az anyámat temették.
Mindig volt titkos, valamis
Názárethje az emberi Jónak,
Honnan elindult könnyesen,
Dagadón, szánva bús milliókat
És soha nem ölt meg iszap
Bátor, nagy vizü s tiszta folyókat.
A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.
Dacos arccal, száraz szemekkel
Nézni be a világba könnyebb,
Nékünk volt egy hazug barátunk
S elűztük: a Könnyet.
Ha úgy néha szememből könny pereg,
Ne faggassatok, ne kérdezzetek
Elmondani szóval azt nem lehet,
Hogy mi fakaszt ily drága gyöngyszemet!...
Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.
"Boldogok, akik sírnak"
Egyik költői vándorutamon,
Az Alföld mély szívében, Szegeden
Fiatal lányt mutattak be nekem.
Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár,
És kínálja borral a tél, -
De én már tudom, miből él a halott:
A halott könnyekből él.