Versek az otthonról
Minden az az ismert régi,
Ma is nyit a kert virága,
Az a vén fa ma is ott áll,
Régi törzse, koronája.
Van nekem egy kis ligetem,
Ahol dalok születnek,
Nem járja ezt sok idegen,
Nem sétány a tömegnek.
Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, -
Maradni nem volt mért tovább.
Alkota munkás kéz engem; s a szőke Szamosnak
Partjain a költő lát vala s renge felém...
Repülj, Csillag, repülj,
Meg se állj hazáig,
Ne várjon az édesanyám
Én reám sokáig.
Ajkam kiserkedt néma, béna vágytól;
Nyelvem kiszáradt, mint a falevél;
S csak egyre nő, csak egyre nő a távol,
Mely elzár tőled, áldott házfedél.
Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
Két öreg térde már a földet éri,
Nekünk a szentet, a mindvégig drágát,
Fátylas szemével az utcánkat méri:
Minket keres, a külváros virágát.
A nagy pipa: Kis Ibrahim, mit gondoltál,
Mikor hazul elindultál?
Az ablakom üres telekre nyílik;
lenn sápadt fű s a fűben ócska hintók,
a hintókon szerelmes-éhes macskák,
cicázók, fázók, egymásra kacsintók.
Kertem alatt ha kimégy a rétre, leányka, s az ajtót
Zárva s szökőkutamat víztelen állva leled;
És zaj nélkül az ernyőket, hol máskor öröm zeng...
Azt írod a leveledben:
Menjek haza, jobb lesz otthon;
Meggyógyulok, nem lesz annyi
Kínos álmom, kínzó gondom.
Hová lett az öregségem?
Újra itt a gyermekségem.
Jó kedvemnek nincs határa,
Itthon vagyok valahára.
Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek...
Istenem, de boldog is a gyermek!
Messzeföldön, kocsma ajtajában
A huszár áll, búsan földre néz.
Mért nem ül ő benn a vigadókkal?
Borcsatát hogy nyerne a vitéz.