Versek az otthonról
Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, -
Maradni nem volt mért tovább.
Boglyakemencés, gerendás szoba,
Fakó Luther-kép, pár arasznyi ablak,
Keményhitű papoknak otthona,
Nekem komor, játéktalan tanyám,
Ünneptájon meglátogatlak.
Az ablakom üres telekre nyílik;
lenn sápadt fű s a fűben ócska hintók,
a hintókon szerelmes-éhes macskák,
cicázók, fázók, egymásra kacsintók.
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Igen sok magyar úr emlékkönyvébe
Ültem rakott asztalodnál,
Borod igen jó vala;
Hogy pinczéd legjobb rendben van:
Meggyőződtem általa.
Mi köt ide engem,
Hol nem szeret senki?
Ez idegen helyen
Mit tudok szeretni?
Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek...
Istenem, de boldog is a gyermek!
Hová lett az öregségem?
Újra itt a gyermekségem.
Jó kedvemnek nincs határa,
Itthon vagyok valahára.
Egeres... a táj egyre otthonabb,
Otthonibb színű a föld és az ég.
S már látom a vas-polip-karokat -
A magasfeszültségű vezeték
Városom felé, rajtuk át halad.
Két öreg térde már a földet éri,
Nekünk a szentet, a mindvégig drágát,
Fátylas szemével az utcánkat méri:
Minket keres, a külváros virágát.
Ha sírásom meghalljátok,
Üzenjetek bús akácok. -
A lelkemet, a szívemet
Csitítsátok!
Messzeföldön, kocsma ajtajában
A huszár áll, búsan földre néz.
Mért nem ül ő benn a vigadókkal?
Borcsatát hogy nyerne a vitéz.
Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.
Azt írod a leveledben:
Menjek haza, jobb lesz otthon;
Meggyógyulok, nem lesz annyi
Kínos álmom, kínzó gondom.