Öregedésről szóló versek
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"...
Amint itt űlök, s nézem arcodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, ami tavaszszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
amit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.
Húsz éves voltam és egy éjjel
tíz óra tájt, színház után
a nyári csillagokra nézve
haladtam által a Dunán,
köröttem minden oly csodás volt,
a híd, hegy tűzzáporba lángolt,
alant zokogtak a habok,
s egy téveteg hajó a vízben...
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Egy ablaka lesz a szobámnak
És arcomon ezer redő
S száz lépésre a temető.
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Szeretnék addig élni,
míg élni érdemes.
Míg szívem nem öregszik,
hajam még nem deres.
Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik,
Ha koporsónknak a födelét szegezik;
Nem, nem az a halál, amit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;
És az sem a halál, midőn már más sirat:
Öröm vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt -
Ah az, az a halál: midőn még itt vagyunk:
De halva és magunk siratjuk - önmagunk!
Őszi verőfényben pirosak a lombok,
Egy kis dicsőségtől nem leszek én boldog,
Messze tarlót róttam, hideg volt az éjjel,
Takarózni kellett egy kis dicsőséggel.
Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.