Öregedésről szóló versek
Ifjúkoromnak ébredése
Ah, oly tündéri, szép vala,
Miként a koszorús tavasznak
Varázst mosolygó hajnala.
Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már.
Adjátok ifjak és ti vének
Nekem figyelmezésteket,
Egy vén emberről lesz az ének
Ki már kilenczvent hátra tett.
Töltsük Laura! kedveinket;
múlnak napjaink.
Holnap tán már esteinket
fűzik sorsaink.
Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.
Olvastam valaha
Tudósok könyvéből,
De csak most hiszem el,
Hogy oly hamar vénül
Az idő.
Ezermester az idő, -
Mindenre kiterjed gondja;
Sürög-forog, tesz és vesz,
Mintha csak száz keze volna.
Nem az fáj, hogy szép korunk távozott,
És virágait már nem kinálja tovább,
Hanem az, hogy emléket nem hagyott -
Egy virága volna legalább.
Csicsija, bubuja, én csillagom,
Bölcsődet dúdolva ringatgatom,
Két szemed álomba csókolgatom,
Csicsija, bubuja, én csillagom!
Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom elszállott, ifju koromat,
Ilyenkor messzi nyugalomra vágyok,
Hol zsenge kertek mély csöndje fogad.
Elrongyollott, avult csuha,
Már ez az én életem!
De ha már nyakamba csapták,
Holtomig le nem vetem.
Én sárgacsőrü kis madárfiókám
Ihol a vers. - Az öreg cimbora
Őszének tarlott tájain borongván,
Magával némi mélabút hoza.
Hallottad-e a fülmilének
Lombjain miként foly bájos ének,
Míg hűsen esti szél kereng?
S ha fészkében a gerlicének
Hű pár nyögdellő csókja leng,
Érezni tudsz-e gerjedelmet?
Minden az az ismert régi,
Ma is nyit a kert virága,
Az a vén fa ma is ott áll,
Régi törzse, koronája.