Öregedésről szóló versek
Eltüntél, el s ah örökre tüntél!
Gyönyörrel telt kora szép éltemnek.
Hányszor édes örömöket szültél
Szent lángokra felhevült keblemnek.
Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.
Megnézem magamat:
Megint sokan néznek:
Vagyok érdemeltje,
Vagyok-e valakije
E sokan-nézésnek?
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Fut az őz az őszi kertben
Rigó rikolt, jaj be kár!
Zúzmara sincs, szél se lebben
Mégis elfutott a nyár!
Fehér szakálla övig ér;
Reszkető keze irást forgat.
Könnyétől sós a rossz kenyér,
Mit rabtartói elé dobnak.
Ne integess, vén cimbalmos,
Te se bírod, vége.
Elfakult már mindkettőnknek
Régi legénysége.
Az életből én oly keveset loptam,
A gyönyör körül csak ugy ácsorogtam,
S most jön, kemény marokkal jön a jeges bóra,
S megállit egy szóra.
Mulnak az esztendők szomorú folyamattal azonban,
Még nyög az emberi nem élete terhe alatt.
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.
Hallottad-e a fülmilének
Lombjain miként foly bájos ének,
Míg hűsen esti szél kereng?
S ha fészkében a gerlicének
Hű pár nyögdellő csókja leng,
Érezni tudsz-e gerjedelmet?
Csépel az idő, hatalmasan csépel
S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
Kezdek megtelni balga bölcsességgel.
Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.
Már minden elsötétült,
a Nap arca leesett,
házunkra holdas éj ült,
szeme sárgán belesett.