Öregedésről szóló versek
Nincsen visszafordulás,
Mert vénül ám az ember, vénül
S rettenetes kihullni
Rómából és Velencébül
S rettenetes, hogy kevesen vagyunk.
Kemény a gerenda válla,
rossz fekhely a deszkaszál.
Szomorú az égre nézni
s látni, a hold hogy kaszál.
Szeretteim, emlékeztek ugye:
Egy Szívbe írtátok a nevetek
- Milyen nagyon gazdaggá tettetek -
Úgy adtátok nekem
Isten szívét, és benne magatok.
Azt hittem, eljő majd a gazdag ősz,
Arany gyümölcsök ideje.
S a reménységnek büvös kosara
Irigyelt kinccsel lesz tele.
Ne integess, vén cimbalmos,
Te se bírod, vége.
Elfakult már mindkettőnknek
Régi legénysége.
Kis rózsa, szép rózsa,
Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
Hull el itt veled.
A virágos partok egyre maradoznak.
Rohanó hajómat titkos erő vonja.
Szürkébb lesz az égbolt, csendesebb az erdő,
Mintha hűsre válnék vérem vágya, szomja.
Hét mértföldet lépő csizmák,
Csillag-porban porladoznak,
Taposói jónak-rossznak,
Hegyet-halmot már nem birnak.
Hej szép, erős ifjúságom,
Immár csak a híred rágom,
Úgy elmentél búcsútalan -
Csak azt látom
Hogy a mi volt mind oda van.
Öregszünk, öregszünk, öregszünk
Most tán állnánk meg,
Nem cél, nem pálya:
Ez a világ leghülyébb
Komédiája,
Jaj; öregszünk, öregszünk, öregszünk.
Most már benne vagyok a korban,
bizony, már ötvenhárom...
S még egyre az életem várom.
Rég elhagyám az enyhe révet,
Hátam megett már évre évek
Úgy torlanak, mint tengerár,
S új rév, koporsóm csendje vár.
A tűnt tavaszból lelkem ágán
Egy-egy virág még felfakad,
Mint néha, késő ősz derűjén
A rózsák is kinyílanak.
Tüdő taglója, szürke menny
szelekre ül, gyüjti ködét,
köhögtetéssel ver, üzen
a vizes, tornyos sűrűség...
Ó, lásd az idők hetyke lányait,
a napokat, mik engem összemarnak,
ünnepözönnek, boldogságzamatnak.