Öregedésről szóló versek
Csépel az idő, hatalmasan csépel
S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
Kezdek megtelni balga bölcsességgel.
Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
A nap lement. Borong az alkony,
Fáradt fejem már-már lehajtom
Pihentető álomra csendesen.
S miként a nap hányó sugára
Visszasüt még egyszer a tájra:
A múltba mélyed bágyadó szemem.
Olyan, mint a diktált béke
Az öreg kor jobbkezére
Ráparancsolt nyugalom...
A nyomunkba minden emlék,
A szivünkbe minden álom,
A ma villámvonatáról:
Lehajított, ócska lom!
Nagynéha még suhanva visszajár
Kísérteni egy álom-emlék.
Nagynéha még indulni készülő
És mennék, mennék...
Hogy fösvény némelly tettében
A természet, megismerem,
Mert az életnek kertjében
Csak ötféle virág terem:
Szelíd búzavirágokat
Ád a dadogó kisdednek:
Ártatlan liliomokat
A gyermeki kezek szednek.
Életük jaj, hogy elfutott,
hogy elsikkadt, hogy kárba ment.
Rólatok szóljon e vers, öregasszonyok,
szigorúszemű, nagy csontkeretű
pápaszemes nénék, kik dúsveretű
holmik közt éltek; régi, holt gyerekek
képeit őrzitek s naftalinos nagy
dobozoknak mélyén csipkét s szalagoknak
tengő rongyait; és gyanakvó, kemény
arccal jártok és komoly ruhátok...