Önismereti versek
Televagyok félelemmel,
Gyöngeséggel, szerelemmel.
Gyáva vagyok:
Én vagyok a legjobb ember.
Bizony, lelkem,
Csak magamnak nem feleltem:
De hát választ nem is leltem.
Mily szelidek és engedelmesek,
Hogy vésnek, ásnak és faragnak,
Ők szolgái minden szeszélynek
Alázatnak, gőgnek, haragnak.
Mindent, mindent tudhattok rólam!
Nagy bűneim ólmos sötétjét...
Átkos életem hogy hajol
a sors korbácsa alatt kétrét...
Én csak a multban látom magamat,
csak azt a szomorú lányt ismerem,
ki a multból, sok hervadó emlékből
merengő gyászszal szembe néz velem,
csak azt a szomorú lányt ismerem...
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
Oly mindegy: költő, vagy komédiás.
A cirkusz előtt egy a két szerep.
S oly mindegy, tapsot kapsz-e, vagy babért,
Vagy hagymakoszorút, "feszítsd meg"-et.
A játék így is, úgy is lepereg.
Nem. Sohse leszek én, mint a többi
Széltelen révben nyugvó szerencsés.
Horgonyavetett, biztos hajókon
Sohse lesz lelkem alvó teremtés -
Természetes, hogy amikor már
Engem meg fognak itélni,
Lerázva testiségem kérgét,
Régen nem is fogok élni.
Beszélhet tőlem bárki, bármit,
Már én csak arra hallgatok,
A mit szivem mond, - s el nem ámít,
Jóakaróim, ajkatok.
Pirulva vallom, hogy a hátam
Nem görnyedt s mellem nem zihál.
Bár sok telet keresztülfáztam,
Nem csetlem-botlom nyavalyásan,
S a vállam sem költői váll.
Mért érzem én azt oly gyakran
és egyre visszatérőn,
mindig világosabban,
hogy villamoskalauz is vagyok?
Nem én!
Mert vallom, tartom is hiven,
Amit igaznak vél eszem, szivem
Kimondom bátran, el nem alkuszom,
Nem kérdve, végül kár, avagy haszon?
A harc sem aggaszt, sohse féltem én!
Nem én!
Gyerek nincs olyan ájtatos,
mint én, ha gyónni kezdek.
S a nyárban nem pirulnak úgy
a dús szőlőgerezdek...
Ki az az úr, ki minden reggel
szemembe néz a megkopott tükörből?
S ijedten kapja el fejét,
meglátva ajkamat, mely búra görbül...