Önismereti versek
Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?
Keményen nem beszéltem senkivel,
És szigorún sem szólottam soha.
Nem háborított fel a vétkes vétke
S nem ingerelt az ostoba.
Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
Egy beteg kornak dalosa.
Vergődöm az ellentétek közt,
De irányt nem lelek soha.
Gyerek nincs olyan ájtatos,
mint én, ha gyónni kezdek.
S a nyárban nem pirulnak úgy
a dús szőlőgerezdek...
Mért érzem én azt oly gyakran
és egyre visszatérőn,
mindig világosabban,
hogy villamoskalauz is vagyok?
Esős, bántó, ködös volt - Május,
E Fagyba - botló, léha hónap
S rossz lelkü pötty - városi uccán
Sárban hordtam a lobogómat,
Bántotok mert irigyeltek,
Hogy nálatok jobb vagyok tán -
Hogy erős a testem, lelkem
S birom, amit a sors rak rám.
Nagy erős akartam lenni
Ki nevet az élet viharán
És lettem kicsinyke gyönge ember
Elfáradt vándor a szaharán
Az élet száraz rőt homokján
beszívódó piciny patak
mely hasztalan igyekszik futni
a sivatagban elapad.
Olyan ámulva nézem napjaim,
mint szakadozott mozgóképet:
kié a bánat és kié a kín,
mi most orvul szivembe tépett?
Ásít a tükör,
Hogy gyáván belenézek:
Régi hitvesek búcsuzása,
Késések,
Unott ellenfelek vagyunk mi.
Sebtében eddig irtam;
Két hóra nem kevés;
Most, ím, erőt vesz rajtam
A régi csüggedés.
Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
Uj tavaszok, elvonuló telek,
Lemondva múlók, követelve kérők,
Kékségek, miknek hűse is meleg,
És meghalások, szürkeségbe térők -
Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
Költő vagyok csak, semmi más,
Levél, ki elszakadt a fáról,
Repíti vágy és álmodás,
Hajnalba hull az éjszakából.
Király lovagja.
Fegyverem
szelíd, szomorú, tiszta nézés,
mellyel az éjt is megverem.