Versek a magyar nemzetről
"Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására."
Európa csendes, ujra csendes...
Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.
Szállj-le rózsafellegedből
Égi béke angyala!
Szállj szivünkbe! hadd derüljön
A magyarnak hajnala.
Tudós könyvben nincs megírva,
Hogy merre van Árpád sírja.
De figyeld a madár dalát,
Feldobogó szíved szavát,
Hangjait az ősmesének:
Így csendül a regős ének!
Hóditották ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanitják.
Hol vagytok ősi hír, magyar dicsőség?
Magas világtok hova bujdosott?
Egünkről olyan rég letűnt, s azóta
Sötétben élünk, mint elátkozott.
Nem hajlongok, nem bókolok,
Férfikezet nem csókolok:
Hízelegni nem szeretek,
Erőszaknak gátat vetek.
És minden reggel fölkél a nap
És mosolyogva halad, halad,
Lekémlel a kis magyar világra
Mintha csak épen minket vigyázna.
Áldd meg, Isten, Ferdinándot,
A magyar királyt;
A nemzet nagy seregéből
Áldd meg őt kivált!
Imához! - s aztán rajta, előre!
Most egy itt nemzet és király;
A becsület, a haza őre
Most lelkét riogatni jár;
Már zeng a rézkürt riadója:
Az igazság hív bosszulóra, -
Előre, magyarok!
Alkony. Esik. Bús magyar madarak:
Darvadozunk a bécsi Burg alatt.
Herakles tombol, ví a várfalon,
Az úton köd, lelkünkön siralom.
Jobb s rosszabb versekben
Szóltam egyszer-másszor,
Mennyire szeretlek,
Elmondtam már százszor.
Magyar porszem! a forgó szél
Miért ragad el rohanva?!
Omladozó udvarházak,
Elapadott szivek hamva...
Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Orvok cselén tőrbe estünk,
S vérzik bár a lelkünk-testünk,
Föl a szívvel, magyarok!
Föl a szívvel, föl a fejjel,
Csecsemő az anyatejjel,
Aggastyán lecsukló fejjel
Reményt egyék és dacot!